Nabucco és Déli Áramlat: egymásnak ássák?

A Nabucco kétségtelen előnye Európa számára, hogy teljesen függetlenít az orosz gázimporttól, s a türkmén és azeri készletek mellett a majdani iráni és iraki kapacitások is könnyedén rácsatlakoztathatók. Fölénye egyben hátrány is, mivel egyelőre csak Azerbajdzsán és Türkmenisztán gázvagyonára apellálhat számottevően. Utóbbi a döcögősen haladó vezetéktendert látva exportforrásait Kína és Oroszország felé kezdte lekötni; ezek az államok versenyelőnyben vannak, hiszen kész vezetékrendszerük van Türkmenisztán felé.

Bár az azeri készletek óriásiak a Sah-Deniz gázmező révén, előbbiek intő jelek, amelyeket az EU politikusai is észrevettek, remélhetőleg még nem későn – erre utalhat az erősödő kommunikáció az európai és türkmén illetékesek között. Ezenfelül a sikeres türkmén szállításokhoz időben el kell készülnie a Kaszpi-tenger alatti gázvezetéknek is, amely Azerbajdzsánt és Türkmenisztánt kötné össze, ám ezt mondvacsinált okokra hivatkozva rendre megfúrja Oroszország és – ami nagyobb probléma – Irán is. Ez nem hagy kétséget afelől, hogy Teherán egyelőre szívesebben üzletel Kínával és Oroszországgal, mint az őt permanensen szankcionáló Egyesült Államok szövetségesével, az EU-val, amely ráadásul egyszer már elutasította az iráni közeledést a vezetéktender ügyében. Továbbá alaposan újra kell rajzolni a Törökország uniós csatlakozásáról alkotott képet is, mivel a vezeték révén stratégiai tényezővé válik a muszlim ország. Grúzia is kényes pont, ugyanis a 2008-ban Oroszországgal vívott háború alapvető biztonsági kérdéseket vet fel. Valószínűleg ezért is csendesedtek el a hangok a Fehér Áramlat körül is, ez a vezeték Tbilisziből a bulgáriai Burgaszba, onnan pedig a többi EU-ország felé szállította volna a gázt. Ráadásul keresleti oldalról is jelentkezhetnek akadályok; Damoklesz kardjaként függ a projekt felett, hogy esetleg nem talál gazdára elegendő gáz a júliustól kezdődő árveréseken. Ez ugyanis megpecsételné az egész tervezet jövőjét, hiszen vásárlóerő híján hiába töltik meg a vezetéket gázzal. Ettől az eshetőségtől azonban egyelőre nem tartanak komolyabban az ágazati szakértők.
A Déli Áramlat mindennél lényegesen kevésbé problémás gyerek, legalábbis a gyorsaság terén. Az oroszok a rájuk jellemző hatékonysággal verték keresztül a gázvezeték tervezetét; a cső Ukrajnát a Fekete-tengeren kikerülve juttatná el a Balkánra, Olaszországba és Közép-Európába ugyanazt a nyugat-szibériai és türkmén gázt, amelyet jelenleg az ukrán tranzit biztosít. A jövőben egyébként Oroszországnak is gondjai adódhatnak az ellátás biztosítása terén, mivel a nyugat-szibériai óriásmezők készletei fogyóban vannak, a kelet-szibériai mezőket pedig csak nagyon borsos áron lehetne kitermelni és rákötni az Európába tartó gerinchálózatra. Így viszont idővel könnyen üres maradhat a gázvezeték. Vélhetően ezért gyorsultak fel a kutatások az említett mezők környékén a nem konvencionális készletek után, mivel hosszú távon és emelkedő árakat prognosztizálva a mostanihoz hasonló lenne a kitermelés és elszállítás költsége. Ha ezekhez még hozzátesszük azt is, hogy az orosz vezetékrendszer néhol katasztrofális állapotban van, s szinte mindennaposak a robbanások és szivárgások, máris kevésbé látszanak sötétnek a felhők a Nabucco felett.
A nehézségek ellenére Európának elemi érdeke a két projekt megvalósulása, nemcsak az ellátás biztosabb volta és a diverzifikált beszerzés miatt, hanem a jövőbeni árképzés nagyobb rugalmassága végett is. Minél szerteágazóbb ugyanis a gázvásárlási rendszer, annál inkább mérséklődik Oroszország monopolhelyzete a mindenkori ár megállapításakor, a végfelhasználó országokat pedig kevésbé fogja érdekelni, hogy milyen gázt kapnak, inkább azt találják majd fontosnak, hogy mikor és mennyiért érkezik a fűtőanyag. A fentebb taglalt problémák együttese ugyanakkor rávilágít arra, hogy a két projektben lényegesen több a közös vonás, mint amennyire jelentősek a köztük feszülő ellentétek. Vélhetően ezért lehet szakmai körökben egyre gyakrabban hallani a „déli csatorna” megnevezést, amely összefogja a két projektet, és nemcsak a vezetékrendszerek földrajzi irányára mutat, hanem gyaníthatóan új szemléletet és retorikát is eredményez. A szakmai diskurzusokon jól érzékelhető az európai és orosz érdekek közeledése; bár ezek még nem váltak nyilvánvalóvá a közvélemény számára, a bilaterális viszonyok egyik fundamentumaként koherensebb energiapolitikai kapcsolatot teremthetnek. Nehéz eldönteni, hogy e helyzet kialakulásában mekkora szerepe van a világhatalmi pozícióra áhítozó Kína ránk vetülő árnyékának, vagy a több fronton elfoglalt USA érezhető hátrálásának, azonban nyilvánvaló, hogy előnyére válik mind az EU-nak, mind Oroszországnak. Ebben pedig az első – nem is oly apró – lépések egyike a két vezetékrendszer villongásoktól mentes megvalósulása lehet.
Úgy tűnik tehát, Magyarország kivételesen jó lóra tett, mégpedig azonnal kettőre, és múltjához méltóan virtuózan üli meg őket. A rajtunk keresztül haladó két vezeték számunkra kedvező stratégiai előnyei, a méretünkhöz képest hatalmas gáztároló kapacitásunk, a földünkben rejlő gázvagyon, valamint az épülő adriai gázvezeték szó szerint kikerülhetetlen tényezővé, az európai vezetékrendszer hipotalamuszává tehet minket. Persze a tranzitszerep feletti öröm idején is érdemes lesz szem előtt tartani az állatorvosi ló, azaz Ukrajna esetét, ha nem akarunk a sorsára jutni.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője