Vissza a jövőbe a pénzügyek szabályozása terén

Volcker már idejekorán és következetesen óvott annak a rendszernek a problémáitól, amelyet ő szép új pénzügyi világnak nevezett. A XX. század vitathatatlanul legsikeresebb jegybanki vezetője ugyanakkor az túlzottan ingadozó valutapiaci rendszernek is prominens kritikusa volt. De vajon mi a kapcsolat a kevésbé összetett és kisebb kockázattal járó bankszektor iránti nosztalgia és a szintén a múlt relikviájának tekinthető valutarendszer újbóli bevezetése között?

Az 1930-as évek banki szabályozási rendszerének újraélesztéséről már Obama elnök január 21-i, drámai és harcos bejelentése előtt is sok vita folyt. A most Volcker-szabály néven ismert elv – amely eltiltaná a bankokat a saját számlás kereskedéstől, valamint a hedge alapok és zárt befektetési társaságok birtoklásától, finanszírozásától vagy szponzorálásától – valójában nem más, mint a Glass–Steagell-törvény aktualizált változata, amelyet az USA 1933-ban fogadott el a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenység szétválasztására.

A banki tevékenység korlátozását célzó törekvésekre a 30-as években számos államban volt példa. Belgiumban is szétválasztották a befektetési és a kereskedelmi banki tevékenységet, jóllehet ott univerzális bankok már a XIX. század elején létrejöttek. Olaszországban megtiltották a bankoknak, hogy ipari vállalatok értékpapírjait birtokolják. Az akkori szabályozási szigorítás során még nem volt használatos a „túl nagy, hogy bukhasson” érv, az idő tájt inkább az ügyfeleknek adott, elhibázott banki tanácsokat rótták fel a pénzintézeteknek. A befektetési bankok olyan külföldi részvényeket és kötvényeket értékesítettek lakossági ügyfeleiknek, amelyek kockázatait teljesen áthárították rájuk, miközben folyamatos jövedelmet képeztek maguknak. Akkor – csakúgy, mint most – a lakosság a bankok és a bankárok megbüntetését követelte. Egyúttal azt is szorgalmazták, hogy a bankok több forrást nyújtsanak a belföldi iparnak beruházásokra. A reformok során megbüntették a bankokat, de a hitelezés kiterjesztését ezáltal nem lehetett elérni.
A vita ma kevésbé azokról a kockázatokról szól, amelyeket a bankok az ügyfelekre hárítanak, inkább azokról, amelyeket az adófizetőkre. A saját számlás kereskedés létjogosultságát nem a bankoknak hozott (egyébként számottevő) profittal igazolták, hanem azzal, hogy piacot és likviditást teremtettek ritkán forgalmazott instrumentumok számára.
A bankok valamiféle helyettesítő piacokat hoztak létre, amelyek lehetővé tették maguk és az ügyfeleik számára, hogy – egyébként értékelhetetlen – eszközöket beárazzanak. A nagy profitokról pedig feltételezték, hogy azok a köz szolgálatából adódtak.
A nagy bankokra azért van szükség, mert a kicsik nem tudnak piacot alakítani. Ha viszont túl nagyra nőttek és veszélyessé váltak, mert sebezhetők, akkor a biztonságossá tételük legnyilvánvalóbb útja a tőkemegfelelési követelmények fokozása lehet. Ez történelmileg nézve is a leginkább szorgalmazott megközelítés volt. Sajnos azonban a tőkefedezeti ráta növelésének elsődleges módja mindig is a hitelezés visszafogása volt, márpedig gazdasági visszaesés idején ez lenne az utolsó dolog, amire a vállalkozásoknak szükségük lenne.
A dilemmára az új válasz most az, hogy törvény döntene arról, milyen pénzügyi tevékenységekre nincs semmilyen szükség. A remény az, hogy a szektor tevékenységi körének átalakításával más területeken élénkíteni lehet a hitelezést.
A 30-as években a bankok ellenőrzése együtt járt a tőkeforgalom korlátozásával, végül pedig az valutaátváltási ráták rögzítésével. A tőkeáramlás és a rugalmas árfolyamok fenntartása mellett akkor csak kevesen – például az osztrák Gottfried Haberler – érveltek, különösebb politikai visszhang nélkül. A háború utáni nemzetközi pénzügyi rendszert megteremtő Bretton Woods-i egyezmény megkötésekor az amerikai pénzügyminiszter, Henry Morgenthau olcsóbb hiteleket nyújtó, hatékonyabb bankrendszert követelt, amelynek hatása az lenne, hogy „...kiűzze az uzsorás kölcsönzőket a nemzetközi pénzügyi rendszer templomából”.
A Bretton Woods-i rendszernek a 70-es évek elején bekövetkezett összeomlása után széles körben várták, hogy a rugalmas árfolyamok rendszere több stabilitást hoz. A valutapiacokat azonban hosszú időn keresztül az ingadozás és a bizonytalanság uralta. Ez pedig szinte kiáltott a nagy bankokért, amelyek az uralkodó várakozások ellenében fogadva stabilizáló erőként funkcionálhatnak. Ha a nagy bankok visszaszorulnak, és nem tudják ellátni ezt a szerepet, akkor a piaci ingadozás még inkább növekedni fog.
A mostani válság folytatódása várhatóan újabb valutapiaci válságokat is kivált, mivel a kormányok hitelképessége és a bankjaik pozíciója kéz a kézben jár. Az európai árfolyam-mechanizmust megrázó 1992-es válság idején, Párizsban az akkori pénzügyminiszter, Michel Sapin a parlamentben arra emlékeztetett, hogy a francia forradalom miként használta a guillotine-t a spekulánsok ellen. De vajon visszatérhetünk-e 1944-hez, amikor nemzetközi szinten levonták a 30-as évek tanulságait. Vajon rögzíthetnénk-e újra a valutaárfolyamokat? Ez a modern közgazdaságtan csaknem összes tételével szöges ellentétben állna. Olyan időpontban azonban, amikor a múltba tekintünk pénzügyi megoldásokért, ez sem elképzelhetetlen.

A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org