A magyarok adótudatossága nulla - Tanítsuk a társadalmat

Még a gazdasági válság 2008. októberi beköszönte előtt elkezdődött egy olyan szellemi párbaj Lakatos Péter barátom, a Videoton társ-vezérigazgatója és énköztem, melyben azt próbáltuk elemezni, minek is kellene történnie Magyarországon ahhoz, hogy megálljon az a lecsúszási folyamat, amely az ország gazdasági teljesítményét jellemezte már abban az időben is. Újra meg újra számba vettük, milyen sok mutatóban vagyunk egyre inkább lemaradva környezetünktől, és csak keseregtünk, miért tud folyamatosan győzedelmeskedni a populizmus és a demagógia a racionalitás felett.
A helyzet mára tényleg tragikus, de nem abban az értelemben és azon okok miatt, mint amit a politikusok próbálnak sulykolni. Mivel fordulóponthoz érkeztünk el a kormányváltás kapcsán, magától adódott a feladat: megfogalmazni, mit is várunk el a kormánytól a napi feladatainak elvégzésén túlmutatóan, hogy gyerekeink már egy sikeres Magyarországon állhassanak munkába.
Íme a lista:
1. Adótudatosságra nevelés. Jelenleg a magyar állampolgárok adótudatossága a nullához közelít. Össznépi játékká vált az adóelkerülés, mindenki felmenti saját magát, arra hivatkozva, hogy amúgy nem tudna megélni. Teszi ezt többek között azért, mert fogalma sincs róla, valójában mire is költi el az állam azt a pénzt, amit beszed az adófizetőktől, és így nem is gondolja, hogy neki is hozzá kellene járulnia a közteherviseléshez. A megoldás nyilvánvaló: egyszerű, közérthető formában, minden lehetséges marketingeszközzel ismertetni kell a költségvetés fő számait, azok egymáshoz való arányát, és nemcsak egyszer, hanem négy éven keresztül folyamatosan. Elmagyarázni az adótudatos magatartás fontosságát, rádöbbentetni az embereket, hogy azok a szolgáltatások, amelyeket az állam nyújt nekik, szükségesek a számukra, és épp ezért törvényszerű, hogy az arra való fedezetet az állampolgárok adják össze. Végül azt is őszintén be kell mutatni nekik, hogy egy adó- és járulékcsökkentés milyen mértékű költségcsökkentéseket tesz egyidejűleg szükségessé, és azt hol lehet végrehajtani, mely jelenlegi szolgáltatások szintjéből kell visszavenni.
2. Romaintegráció. Az előttünk álló évek legnagyobb társadalmi csapdájának a roma népesség integrálása tűnik. Ebben a kérdéskörben látványos eredményeket egyik kormány sem ért el a rendszerváltás óta. Ugyanakkor nyílik az olló, és csak az oktatásra fordítandó öszszeg megsokszorozásán keresztül lehet középtávon egy munkaképes, versenyképes roma társadalmat felnevelni. Ez természetesen lemondással jár a többségi társadalom részéről, de mindenkivel meg kell értetni, hogy ha ez nem sikerül, akkor olyan konfliktusok fognak keletkezni, amelyek viszont jelentős mértékben rontják a többségi társadalom életminőségét.
3. A nadrágszíj behúzása. Érzelemmentesen, sarokszámokon keresztül szembesíteni kell az országot a versenyhátrányainkkal, és elmagyarázni, majd politikai konszenzuson alapulva elfogadtatni, hogy csak látványos „önmérsékleten” keresztül vezethet az út újra a fellendüléshez, a versenytársak megelőzéséhez. Ellent kell tudni állni a csábításnak, hogy a társadalom egy jelentős része mindent hitelre vesz, súlyosan megterhelve a jövőjét, és kockáztatva, hogy akár mindene odavész, ha később nem tudja fizetni a törlesztőrészleteket. Az emberek sajnos elfelejtették az örök érvényű magyar közmondást: „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!”
És végül egy kérdés: lehet-e egy országot is úgy vezetni racionális döntések mentén, mint egy vállalatot, avagy a politikusok továbbra is elbújhatnak a kényszerű döntések elől arra hivatkozva, hogy ez politika, ahol a racionalitást felülírja a politikai logika? Reméljük, hogy négy év múlva tudni fogjuk a választ.
Hajrá Magyarország, hajrá Mindenki!

A szerző a Bravogroup Holding társtulajdonos vezérigazgatója