A görög rulett - Így uralkodik a Papandreu és Karamanlisz dinasztia

Jeórjiosz Papandreut néhány nappal korábban, az Európai Unió állam- és kormányfőinek csúcstalálkozóján még hősként ünnepelték, aki a német kancellár egy korábbi jellemzése szerint emberfeletti terheket cipel a vállán, és nem alkuszik. Ezúttal azonban megroppant: vagy a görög kormányfő fáradt bele abba, hogy honfitársainak többsége hosszú hónapok óta gyűlölettel tekint rá és hazaárulónak titulált programjára, vagy politikai érzékelői úgy ítélték meg, hogy a görög társadalom modernizálását célul kitűzött programjához immár kevés az a folyton fogyó parlamenti többség, amelyre támaszkodva az eddigieket végigcsinálta.

Egyesek szerint Papandreu arra számít, hogy az újabb megszorító csomagot egy népszavazási kampányban könnyű lesz összekapcsolni az euróövezeti tagsággal, illetve magával az EU-tagsággal. Tény, hogy a görög idegenforgalom hatalmasat nyert az euró átvételével. Két év óta azonban már ez is inkább csak emlék, amúgy pedig minden másban a közvélekedés több mint ellenséges. Ráadásul jó ideje már nem csupán az aktuális megszorításokat ellenzi, nem is a mindennek hátterében vélt németeket, hollandokat, Brüsszelt meg úgy az eurót általában. Hanem magát a jelenlegi görög politikai elitet.

Papandreu valószínűleg őszintén hitt az ország modernizálásának víziójában, és aligha kételkedett annak szükségében, amikor meghirdette első, majd második programját. Ő maga ismerte el kollégái körében, hogy a görög államigazgatás korrupt, nem működik, kliensrendszer szövi át, az adókat képtelen behajtani, viszont alig mozdul valami a korrupció nélkül. Könnyen lehet, hogy úgy érezte: egy ilyen, sok évtizedes megkövesedett állapot kisöprését csak nagy ijedtségre megszülető össztársadalmi felismeréssel és nekiveselkedésekkel lehet elvégezni. A jelen válság pedig pont ilyen lehet.

Három dolog is eltéríthet azonban az eredetileg elképzelt forgatókönyvtől. Az egyik, hogy a társadalom egy jelentős rétege kellően jól élt az eddigi rendszerből ahhoz, hogy most ne akarjon megválni tőle. A mérhetetlenül felduzzasztott és nyugati mércével elképzelhetetlen kedvezményekkel elhalmozott államigazgatási és parlamentáris tisztviselőgárda nem biztos, hogy olyan nagyon le akarja bontani maga körül az eddigi mechanizmusokat, hogy helyén északias gazdasági, adózási s egyéb fegyelem és átláthatóság épüljön. Még kevésbé érdekelt ebben az a politikai elit, amelyben a demokrácia hetvenes évekbeli visszaállítása óta lényegében két család — a Karamanlisz- és a Papandreu-dinasztia — ural mindent, nem éppen valós demokráciát sejtető módon.

Itt lép be a második tényező: a mindebből kirekedt, tehát az egész állami, politikai berendezkedést és annak mandarinjait mérhetetlenül utáló „köznép” radikalizálódó mozgalma. Amelyik szíve szerint egyre inkább leváltaná nemcsak a napi megélhetését fenyegetni látszó jelenlegi kormányt, de az egész politikai rendszert is – maga sem tudva, mit rakna a helyébe. És végül itt a harmadik tényező: a nemzetközi gazdasági, pénzpiaci környezet, az EU és az euró önérdeke, amely kétéves állandó konszolidációs és stabilizációs erőfeszítései közepette egyebet sem kíván, mint hogy egy rendezetlen görög államcsőd pusztító árja magával ragadja az amúgy is ingatag déli szomszédok tákolmányait is.

Vannak persze a képviseleti demokráciát féltő aggályok is egy olyan ötlettel szemben, amely egy gazdasági programról egyszerű igennel vagy nemmel mondatna ítéletet. De Papandreu számára az igazi veszély a második tényező lehet. Ha a nép szemét felnyitják, hogy egy végletekig deformálódott rendszer uralkodott felette, akkor egy ponton túl a harag nem reformokban, hanem mindent elsöprő indulatokban nyilvánul meg. Ráadásul úgy, hogy ennek sodra Göröghonon jóval távolabb terjedhet.

tartatni az újabb megszorító csomagról, senkinek sem tetszik, viszont sokakat maga alá temethet.

Világgazdaság - Fóris György-->