Gázvezeték-verseny - Magyarországnak döntenie kell, ki mellé áll

A múlt héten üzembe helyezett Északi Áramlat gázvezeték szinte alig kapott médiafigyelmet Európa-szerte. A „papírvezetéknek” gúnyolt Nabucco-projekt újabb halasztásának híre viszont annál inkább fókuszba került, ahogyan a British Petrol (BP) által gründolt új, Törökországon áthaladó vezetékprojekt is. Pedig az oroszok által határidőre elkészített északi projekt, ahogyan a tervezett Déli Áramlat és a csak éppen kibontakozó európai nem hagyományos földgázforradalom is figyelmet érdemel. Ugyanis ezek együttesen alapjaiban írják át az európai és részben a globális energiapolitikát is.

Az Északi Áramlat első fázisa évi 27 milliárd köbméter kapacitású, csaknem ugyanannyi, mint az immár harminc éve üzemelő Testvériség földgázvezetéké, amely többek közt hazánkat is ellátja orosz gázzal. A jövőre elkészülő második fázissal pedig 55 milliárd köbméterre növekszik az áteresztőképessége, ezzel az Európába a legtöbb orosz gázt szállító útvonallá növi ki magát. E vezeték révén Oroszország biztosíthatja a közvetlen gázexportot Németországba és Nyugat-Európába, kikerülve Fehéroroszországot és Lengyelországot, ezzel csökkentve a keleti hatalom tranzitkitettségét. Lengyelország 2013-tól könnyen abban a helyzetben találhatja magát, hogy a Jamal-vezetéken a saját fogyasztásának megfelelő gázmennyiséget kapja csak, elesve ezzel a gáztranzitból származó bevételektől.

Az Északi Áramlat üzembe helyezése Ukrajnát is érzékenyen érinti, ugyanis a Gazprom jelentős mennyiségű gázt irányíthat át ezáltal (például a cseh importot), ami miatt Kijev jelentős szállítási profittól esik el. Ukrajna számára azonban a legnagyobb csapást a Déli Áramlat jelentheti: amennyiben megépül a 63 milliárd köbméter kapacitású elkerülő vezeték, abban az esetben az Európába irányuló orosz gáztranzit kétharmadától is eleshet, mivel így a Testvériség vezeték szárazon maradhat. Ha pedig a Gazprom befejezi a Bonavenkovo–Ukhta vezetéket a távoli Szibériában, amely a két gigantikus gázmezőt, az Urengojt és a Jamalt köti majd össze, abban az esetben az Északi Fény vezetékrendszer is üresen maradhat Ukrajna felé. Feltéve, hogy mindegyik projekt megvalósul, 2020-ra az ukrán büdzsé megközelítőleg 3 milliárd dollárral lesz rövidebb, mivel a mostani több mint 100 milliárd köbméteres éves gáztranzit akár nullára is csökkenhet. Öröm az ürömben, hogy így az egyébként kelet–nyugati irányú ukrán vezetékrendszer reverzibilissé válik, és a Nyugat-Ukrajnában lévő hatalmas gáztárolókat jobban ki tudják majd használni, akár Magyarországgal való gázkereskedelemre is. Emellett a tranzitszerep redukálódása miatti félelmek erőteljes lökést adnak a nem hagyományos gázkészletek utáni kutatásoknak, melyből Európa egyik legnagyobb potenciáljával rendelkezik Ukrajna.

Az egyelőre csak Lengyelországban kibontakozó európai nem konvencionális „gázbonanza” nem csupán Moszkva érdekeit sérti, hanem a Kaszpi-tenger térségét is, leginkább Azerbajdzsánét. A tartósan 450-550 dolláros ezer köbméterenkénti gázár mellett rentábilissá váló európai nem hagyományos gázkitermelés már a közeljövőben kiránthatja a talajt az olyan projektek alól, mint a Nabucco, az AGRI vagy a szintén azeri gázra építő „BP-vezeték”, mivel túlzottan drágává teszi azok megvalósítását. A decentralizált kitermelés ugyanis könnyedén eléri a helyi piacokat s igazodik az aktuális fogyasztási igényekhez, ami
a megújulók termelési kiegyenlítésében is segíthet, valamint radikálisan csökkenti az importfüggőséget, növelve az adott ország energetikai önállóságát. Az amerikai külpolitika eddig például teljes mellszélességgel támogatta a Nabucco gázvezetéket, ám a prioritás az utóbbi hónapokban egyre inkább áttevődik egy jövőbeli iraki potenciál felé
a közel-keleti betáplálás helyett, felismerve a nem hagyományos gázkitermelés területén unikális amerikai know-how fontosságát. Utóbbi „stratégiai fegyverként” használható Európában az egyre erősebb Oroszországgal szemben, bár hosszú távon az USA
érdeke a robbanásszerűen megnövekedett nem hagyományos gázkitermelés okán kialakult túlkínálat miatt Európa cseppfolyósított földgázzal való ellátása is az Atlanti-óceánon át.

Magyarországnak tulajdonképpen egyszerre az összes verzió lenne az ideális, erre viszont édeskevés az esély, így a jövőben az eddigieknél is nehezebb feladat lesz az amerikai, európai és orosz érdekek közötti lavírozás. Ha letesszük a voksot a Déli Áramlat mellett, a legnagyobb importőrünkkel magasabb szintre helyeződhet a viszony (ahogyan a függőség is), viszont szembekerülünk Washington érdekeivel, és az európai függetlenedési trendeket sem követjük. Amennyiben a Nabucco–AGRI–BP triumvirátust választjuk, könnyen valós alternatíva nélkül maradhatunk, ráadásul értelmét vesztheti a „keletre nyitás” orbáni politikája is. A gyermekcipőben járó hazai nem konvencionális gázkitermelésre pedig egyelőre kockázatos alapozni, bár kétségtelenül sűrűbbé és szívélyesebbé válnának az amerikai nagykövet asszonnyal való miniszterelnöki találkozók. Olybá tűnik, hogy az összes vas tűzben tartására épülő „stratégia” (mely inkább ad hoc döntések sorozata volt) egyre nehezebben lesz tartható, ahogyan az érdekek közti határmezsgye vékonyodik és szűkül a mozgásterünk. S bár a Nemzeti energiastratégia 2030 dokumentum foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, érdemes lenne kidolgozni egy ennél részletesebb nemzeti gázstratégiát, megkönnyítve a döntéshozók helyzetét ezen a kétségtelenül ingoványos területen. Ugyanis a tét nagy: vajon 2020-ra – Ukrajnához hasonlóan – gáztranzitországgá válunk? Vagy önellátók leszünk a kék aranyból, sőt egyenesen exportáló nemzetté avanzsálunk? Ideje dönteni, mert ha marad minden a régiben, azzal csak tovább bővítjük az elszalasztott lehetőségek tárházát.