Kell-e nekünk a Rába?

A Mol 21,2 százalékáért a nyáron több mint 500 milliárd forintot fizetett a Szurgutnyeftyegaznak, azóta ez a csomag forintban a negyedével, euróban a harmadával kevesebbet ér, a veszteség pedig a magyar GDP-nek durván a fél százalékát teszi ki. Ezt a tranzakciót azonban még meg lehetett magyarázni hosszú távú, stratégiai szempontokkal.

A Rábára tett állami felvásárlási ajánlat nagysága eltörpül a Mol-ügylethez képest, de az értelme is jóval kevesebb. Nehéz érvet találni ugyanis arra, hogy mi értelme lehet a közvetlen tulajdonszerzésnek egy olyan cégben, amely a nemzetközi versenypiacon mÛködik, több-kevesebb sikerrel.

Vajon indokolja-e bármilyen iparpolitikai szempont 30 százalékos prémium kifizetését a jelenlegi részvényeseknek? Hiszen a lehetséges célokat — legyen szó több belföldi megrendelésrÕl, a hazai ipari együttmÛködés erÕsítésérÕl vagy akár a munkahelyek megtartásáról — egyéb módon is megvalósíthatná a kormány. Ráadásul az eddigi magyarországi gyakorlat azt mutatja, hogy az állam közvetlen irányítása inkább rontja az adott vállalat hatékonyságát, amely így magától képtelen lenne megfelelni a piaci követelményeknek.

Vannak temészetesen olyan ágazatok és helyzetek, amikor az állam tulajdonosi szerepvállalása nem ördögtÕl való gondolat. Tipikusan ilyenek lehetnek például azok a társaságok, amelyek nem versenyhelyzetben végeznek közszolgáltatásokat, vagy olyan sokkok csillapítása, amelyek tovagyÛrÛzÕ hatása azonnali, de átmeneti beavatkozást indokol. A Rába esete nem ilyen. Ha a kormány mindöszsze a tÛzoltókocsi-gyártás felfuttatásával és geopolitikai okokkal képes magyarázni a többmilliárdos tranzakciót, akkor nem sokban különbözik azok érvelésétÕl, akik korábban a privatizáció mindenhatóságát hirdették.