A régi mederben

 Azt sem lehet a szemére vetni, hogy a kiadások lefaragása mellett ehhez adóemeléseket is igénybe vesz, noha az arányokon lehet vitatkozni. Sőt azzal is egyet lehet érteni, hogy ha már így alakult, akkor inkább a fogyasztást terhelje, mint a jövedelmeket.

A második Széll Kálmán-Tervben kilátásba helyezett intézkedésekkel azonban több gond is van. Először is az új típusú adók – némi eltéréssel – a jövőre megszűnő vagy csökkenő ágazati különadók reinkarnációjának tekinthetők. Azt ugyan sok esetben még nem lehet látni, hogy a terheket a szolgáltatók végül mennyire lesznek képesek áthárítani a lakosságra, ám a beruházásokra és a hitelezésre gyakorolt negatív hatások az érintett szektorokban fennmaradnak.

Sőt a rendszer még bonyolultabbá válik. A beszedést ugyanis egy magasabb áfakulccsal sokkal egyszerűbben el lehetne intézni, az azonban egyrészt uniós szabályokba ütközhet, másrészt ellentmondana a közös teherviselés kormányzati céljának. Így aztán jönnek azok az innovatív megoldások, amelyek talán megfelelnek minden elvárásnak, ám menthetetlenül bonyolulttá és költségessé teszik a működtetést (némiképp hasonló módon ahhoz, ahogy a megszűnő adójóváírást az elvárt béremeléssel igyekezett kompenzálni a kormányzat).

Különösen éles a kontraszt, ha a mostani állapotot a korábbi ígéretekkel vetjük össze. Az adóelvonás GDP-hez viszonyított mértéke nem csökken, hanem emelkedik, a rendszer nem egyszerűbb, hanem összességében bonyolultabb, a vállalkozások működési környezete nem stabil, hanem kiszámíthatatlan, versenyképességük pedig – beleértve a hitelhez jutás feltételeit és a munkaerőköltségeket is – nem javult, hanem romlott. Nagyjából úgy, mint a második Gyurcsány-kormány alatt: a hiánynak csökkennie kell, más nem számít.