Finanszírozási uniót!

Sokszor megállapíthattuk, hogy az eurózóna stratégiájára az időnyerés, a tüneti kezelés jellemző: egyik szereplő sem rendelkezett a szükséges legitimációval vagy vízióval egy igazán bátor reformlépés megtételéhez. A konszenzusépítés nehézségei miatt mindig az éppen szükséges minimumig jutnak el a politikusok, de tovább nem. Ennek az „átevickélésnek” sajátossága, hogy sorozatban, de teljesen véletlenszerűen bukkannak fel az újabb és újabb kockázatok, melyek a „világvégével” fenyegetik a pénzügyi rendszert. Ezek rendszeressé válása tartósítja a magas kockázati felárakat és az alacsony likviditást, és rettegésben tartja a tőkepiaci szereplőket.

Attól, hogy egy lépés bátor, még nem biztos, hogy jó is. Erre hazai példát is tudnék mondani, de az euróövezet kontextusában maradva: sokkterápia a déli országokban vagy a német márka bevezetése biztosan csak rontana a helyzeten. Most azonban úgy tűnik, mintha valódi szakmai és félig-meddig politikai konszenzus körvonalazódna egy ígéretes kezdeményezésben. Az eurókötvényekről szóló eredeti javaslat a brüsszeli Bruegel Intézetből jött két évvel ezelőtt; azóta azt kiterjesztette és finomította az Európai Bizottság, majd idén februárban a német Bölcsek Tanácsa. Az ötlet valamilyen változatát támogatják az euró nagy öregjei – például Jacques Delors és Guy Verhofstadt – az IMF, az OECD és – ami a legfontosabb – az újonnan megválasztott francia elnök, Francois Hollande is.

A The Economist legfrissebb számának vezércikke által pártfogolt verzió a német Bölcsek Tanácsának elképzeléséhez áll legközelebb. Lényege, hogy az államadósságoknak a GDP 60 százalékát meghaladó részét közös kötvénykibocsátással finanszíroznák. A problémás országok kockázati felárai és kamatkiadásai mérséklődnének, így az adósságcsökkentés kisebb társadalmi áldozattal járna együtt javítva a siker esélyét. Mivel az adósság 60 százalék fölötti részének az európai jog szerint nem is igen lenne szabad léteznie, a közös eurókötvény intézménye átmenetileg maradna csak fenn, mert a túlzott adósságot 20–25 év alatt le kellene dolgozni (ahogy egyébként ez most is elvárás).

A javaslat ellenzői a németek, illetve a többi tripla-A besorolású tagállam, akik finanszírozási költségeik emelkedésében, valamint a felelőtlen gazdaságpolitikai gyakorlat utólagos szentesítésében látják a javaslat hátrányait. Valahol érthető e szkepszis, hiszen amikor legutóbb – a monetáris unió indulásakor – eltűntek a finanszírozási korlátok, a tagállamok egy része nem jól élt – vagy egyenesen visszaélt – az így kapott lehetőséggel. Az ötlet támogatói szerint viszont ezt a viselkedést minden eddiginél jobban meg tudnák akadályozni a közös eurókötvényhez való hozzáférés szabályozásával.

Érdekesség, hogy az eredeti, Bruegel-féle javaslatban éppen a 60 százalék alatti adósságrészt alakítanák át közös eurókötvénnyé. Ennek a megoldásnak hátránya, hogy az új adósságfajta „sosem” szűnik meg, nagy előnye viszont, hogy még erősebbé tenné az ösztönzést az adósság leépítésére, hiszen új adósságot már a magasabb, a tagállami finanszírozási költségen lehetne csak kibocsátani.

Bármelyik változat valósulna meg, a közös eurókötvény egy nagyon kártékony tendenciát tudna megfordítani. Az eurózónában évek óta egyre csak nő a széttagoltság: a tőkeáramlás fő iránya hazafelé, a forrásország felé mutat. Ennek, és nem az optimális valutaövezet hiányának következménye, hogy a monetáris kondíciók nagyon kedvezőtlenül alakulnak az övezet egyes tagországaiban. Egy kicsivel több politikai integráció most sokat hozhatna a konyhára a monetáris dezintegráció elleni küzdelemben, amelynek kudarca az euró biztos végét is jelentené.
VG-páholy-tagok: Bartha Attila, Hegedűs Miklós, Orbán Gábor, Oszkó Péter. Megjelenés minden szerdán.