Pannon tigris, tátrai puma

A szlovák miniszterelnök a napokban jelentette be tervét arra, hogy 2013-ra a GDP 3 százaléka alá szorítsa az államháztartás hiányát a tavalyi 4,8 és az idénre tervezett 4,6 százalékról. Ehhez ebben az évben 300 millió, jövőre pedig 1,5 milliárd eurót kell megtakarítania. Az eddig ismertetett intézkedések közül kettő is az Orbán-kormány unortodox lépéseire hajaz: Fico pluszterheket rakna a bankokra, a telefon- és közműcégekre, ezenfelül belenyúlna a nyugdíjrendszer magánpillérébe is. Az összevetés mégis sántít, önigazolásként pedig végképp rossz.

A példaállításokkal eleve érdemes óvatosan bánni. Minden országnak vannak sikeresebb és kevésbé sikeres periódusai – a visegrádi államok közül például mindegyik volt már éllovas. A korábbi sikerreceptek is átértékelődhetnek idővel, gondoljunk csak a magyarországi privatizáció történetére. Ráadásul még egy adott kormány esetében is nehéz utólag szétszálazni, hogy teljesítményében mennyi szerepe volt a jó és a rossz kormányzásnak, vagy épp a puszta szerencsének.

Szlovákiánál maradva, a Dzurinda-kormányok piacbarát reformjai – egykulcsos adó, egészségügyi és nyugdíjrendszer átalakítása, a szociális ellátások visszafogása – kétségtelenül látványos eredményeket hoztak: a növekedés 2007-re már 10,1 százalékra gyorsult. Ez sem volt képes azonban letörni a magas munkanélküliséget, feltornászni a foglalkoztatást, megszüntetni a regionális különbségeket vagy egyes húzóágazatok, például az autógyártás túlsúlyát. A „tátrai tigris” mégis sokak példaképévé vált, a második Orbán-kormány is sokat átvett a szlovák receptből adó- és szociális téren. A sors fintora, hogy a Dzurindát 2006-ban leváltó Fico második kormánya most ezekből épp visszavonulni készül (többek között második kulcsot vezet be a személyi jövedelemadóban, és emeli a társasági adót), miközben átemeli Orbánéktól a már említett, szokatlan lépéseket. De nem csak emiatt nem lehet szimpla másolásról beszélni.

Egyrészt a szlovák bankadó jóval kisebb a magyarnál: idén 50 millió euró (15 milliárd forint) pluszterhet jelent, jövőre 100 millió euró (30 milliárd forint) bevételt remél ebből Pozsony. Összehasonlításképp: nálunk ez utóbbi összegnek legalább a négyszeresét szednék be, holott a GDP-nk kevesebb mint duplája a szlováknak. Hasonló a helyzet más ágazatok tervezett különadójánál is. Ami pedig a magánnyugdíjpénztárakat illeti, Fico lehetővé tenné ugyan belőlük a visszalépést, a befizetések egy részét pedig átirányítaná az állami pillérbe, de nem számolná fel a rendszert, ami nálunk gyakorlatilag megtörtént.

Másrészt nem lehet elvonatkoztatni a környezettől. A magyar gazdaság gyakorlatilag egy éve recesszióban van, a szlovák negyedévről negyedévre 0,7-0,8 százalékkal bővül (éves szinten 3 százalék felett). Az euróövezeti tagságnak köszönhetően Pozsony most negatív reálkamattal tudja finanszírozni a GDP-arányosan fele akkora adósságát, miközben nálunk reális veszély az adósságcsapda. A magyar bankszektor tavaly 121 milliárd forintot bukott (amiben a végtörlesztés is nagy szerepet játszott), Szlovákiában 674 millió eurós (202 milliárd forint) pluszt produkáltak a hitelintézetek. Itthon csak a végtörlesztést kiváltó kölcsönök tudtak átmeneti bővülést okozni a hitelezésben, és az idén is pangásra lehet számítani, ott tavaly rekordot döntött a jelzáloghitelek kihelyezése (5 százalék körüli átlagkamaton), a fogyasztási hitelekből pedig az euró 2009-es bevezetése óta nem nyújtottak annyit, mint idén márciusban.

Kétségtelen tehát, hogy Robert Fico hasonlóan piacidegen lépésekkel akar élni a költségvetés konszolidációjakor, mint Orbán Viktor. Csakhogy ő egyrészt baloldali, másrészt mértéktartó, harmadrészt a szlovák gazdaság is jobban elviseli ezt. Nagy különbség.