Válaszút előtt az eurózóna: Hollande vagy lázadás?
Az államháztartási hiánynak a GDP 3 százaléka alá szorítása ma ugyanúgy elképzelhetetlen Hollandiában, mint Spanyolországban. Az Európai Unió – ha csak nem áll készen büntető intézkedések megtételére – kénytelen lesz haladékot adni ezeknek az országoknak, főleg ha figyelembe veszi, hogy a lakosság Európa-szerte negatívan reagál. Görögországban a legutóbbi választások nem eredményeztek olyan többséget, amely a megszorításokat véghezvinné, így újabb választást kellett kiírni.
Írország szerencsére nincs ilyen aggasztó helyzetben. A fiskális paktum ottani népszavazásra bocsátása esetén azonban a jóváhagyás esélyei egyre gyengébbnek látszanak. Az egyhangú döntésről szóló záradék kiiktatásával elháríthatók lennének a paktum életbe léptesének útjában álló akadályok, ez azonban nem oldana meg semmit, mert a megállapodást nem fogja ratifikálni sem Franciaország, sem Olaszország. A dolog még Németországban is bizonytalan, mert az okmány ratifikálásához a német szövetségi gyűlésben (Bundestag) Angela Merkel kancellár rá van utalva az ellenzéki szociáldemokraták támogatására, akik ezt csak feltételekkel hajlandók megadni.
Németországot monetarista dogmatizmussal vádolják és felelősnek tartják az önmaga és a többi euróövezeti állam közötti aszimmetria növeléséért. Gazdaságának viszonylag jó állapota lehetőséget ad arra, hogy adósságát az inflációs rátánál alacsonyabb kamatok mellett finanszírozza, miközben mások ezt az inflációnál három százalékponttal magasabban tudják csak megtenni.
Miután Hollande győzelmével Sarkozy lekerült a porondról, Merkel lényegében támogatás nélkül maradt az euróövezetben, és talán már csak Finnország áll ki mellette. Korábban a Sarkozy elnökkel alakított tandem hasznos volt a németek számára a törekvéseik érvényesítéséhez. A francia államfő ugyanakkor elfogadta a „Merkozy”-duó működtetésében számára szabott szerepet, mert ennek révén fenn tudta tartani Franciaország kulcsszerepét az európai válságkezelésében. A föderalista orientációt követő Németország a maga részéről igazodott a mindig is a kormányok Európáját hirdető Franciaországhoz. A lényeget illetően viszont – megszorítások kontra azonnali növekedés – Párizs lett a vesztes.
Hollande eltökélt abban, hogy a dolgok e menetén változtasson. Ugyan szilárdan hisz a francia–német kapcsolatok összeurópai jelentőségében, ahhoz azonban eléggé realista, hogy lássa, ez a viszony jelenleg kiegyensúlyozatlan, főleg azért, mert Franciaország gazdaságilag háttérbe szorult. Hollande győzelme máris újradefiniálta az európai politikai viszonyokat. Csaknem valamennyi uniós kormány számít rá a kialakult hatalmi egyensúly megváltoztatásában. Ennyiben ritkán látható, hogy egy franciaországi választás ilyen hatással legyen Európa egészére. Kérdés azonban, hogy sikeres lesz-e az új államfő.
Az Hollande által felvetett négy javaslat olyan fokú konszenzust élvez, hogy azokkal Németország nem tud egykönnyen szembeszállni: a szét nem osztott uniós strukturális alapok felhasználása, az Európai Beruházási Bank feltőkésítése, a projektkötvények kibocsátása és a pénzügyi tranzakciók megadóztatása. Jellemző azonban, hogy volt két javaslata, amelyet kivettek az európai vezetőknek szánt memorandumtervezetből, mert azok a németek ellenállásába ütköztek volna: az egyik a kockázatokat egyesítő eurókötvények, illetve az Európai Stabilitási Mechanizmus bankká alakítása, hogy az később közvetlenül tudjon hiteleket felvenni az Európai Központi Banktól.
Hollande-nak három előnye biztosan van: a növekvő társadalmi ellenállás miatt a túlzott megszorításoknak nincs realitásuk; az államháztartási hiányok Európa problémájának csak kisebb (és nem szükségszerűen a válságot okozó) részét képezik; és Németországon kívül erős konszenzus alakult ki egy irányváltás szükségességéről. Ráadásul Hollande az Egyesült Államok támogatását is élvezi, amely azért aggódik, hogy az európai defláció a saját gazdasági kilábalását is fékezi.
Németország történelmileg soha nem járt jól az elszigetelődéssel. Hollande valószínűleg e történelmi, politikai érv bázisán lesz képes kikényszeríteni a német álláspont megváltoztatását. A körvonalazódó európai konszenzus persze meglehetősen kétértelmű. Egyesek a növekedés ösztönzését beruházási projektek révén képzelik el, mások a szerkezeti reformokat hangsúlyozzák. Emellett nincs garancia arra, hogy Hollande javaslatai mihamarabb életre keltenék a fuldokló európai gazdaságot. Sőt az is teljesen világos, hogy egyes, Franciaországhoz hasonló tagországok esetében a közkiadások visszafogása egyenesen előfeltétele a kilábalásnak, főleg az állam gyakorta improduktív működési költségeit nézve.
Mindent egybevetve látszik, hogy Európa problémáit nem lehet egyszerre megoldani. Ami pedig végképp egyértemű, az a közvélemény elutasítása a megszorításokkal szemben, illetve a pénzügyi piacok fokozódó aggálya a hosszú távú növekedési kilátások csorbulása miatt. Ez így egy ritkán adódó, de annál hatásosabb szövetség. Olyan, amelyet Európa vezetői csak saját kárukra hagyhatnak figyelmen kívül.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.