A nagy összeomláshiszti: miért félünk a görögöktől?

Van némi túlbuzgóság abban, ahogy európai vezető politikusok nagy nemzetközi szervezetek vezéreivel és pénzügyi befektetőkkel karöltve egyre-másra figyelmeztetnek a görög eurózóna-búcsú veszélyeire a vasárnapi választások közeledtével. A kórus Brüsszeltől Washingtonig ugyanazt harsogja: ha a görögök „rosszul” választanak, és emiatt az övezet elhagyására kényszerülnek, akkor nemcsak magukat bombázzák vissza a kőkorszakba, hanem olyan láncreakciót indítanak el, amely az egész zónát romba döntheti.

A világégést vizionáló döntéshozók receptje viszonylag egyszerű: állítsuk be a vasárnapi voksolást úgy, mintha azon valójában csak két opció közül lehetne választani. Az egyik a teljes pusztulás és káosz – nézetük szerint ezt jelentené a tarkabarka baloldal egy részét összefogó Syriza győzelme –, a másik a lassú felemelkedés küzdelmes, de legalább sikerrel kecsegtető útja az EU-IMF-EKB által diktált politika folytatásával – szerintük erre jelentene garanciát a konzervatív Új Demokrácia és a baloldali Paszok által vezetett kormány.
Az ezt a megközelítést előnybe részesítők „tudjuk milyen ne

héz, de át kell esni rajta” típusú műmosollyal az arcukon nem felejtik el megjegyezni azt sem, hogy vasárnap szellemi érettségükről is bizonyítványt állítanak ki a hellének. Szerintük a görögöknek be kellene látniuk: nem lehet egész nap az Égei-tenger partján heverészve várni, hogy majd a hangyaszorgalmú németek megint kifizetik helyettük a számlát, hanem már nekik is dolgozniuk kellene végre egy iciri-picirit saját jólétük érdekében. A „grexitet” ellenzők, miután kiosztották a jó és a rossz szerepeket, művük láttán elégedetten hátradőlnek, mondván, ezek után a Napnál is világosabb, hogy aki nem az Új Demokráciára vagy a Paszokra szavaz, az vagy szimplán buta, vagy minimum euróellenes és antiglobalista, de leginkább szélsőséges és pusztuláspárti.

A fenti, sztereotípiák sorát magában foglaló elméletben azonban van néhány bökkenő, legalábbis ha vesszük a fáradságot a valóság mélyebb megismerésére. Nézzük például a két nagy pártot: a Paszok 1993-tól 2004-ig, majd 2009-től 2011-ig, az Új Demokrácia 2004-től 2009-ig kormányzott – tehát az elmúlt egy évtizedben, Görögország eurózóna-tagsága idején mindkettőnek volt elég ideje arra, hogy bebizonyítsa: méltó a nép bizalmára. Hogy erre végül mennyire szolgáltak rá, azt ma már tudjuk. Ténykedésüket olyan apró félrelépések kísérték, mint a költségvetési adatok meghamisítása, elképesztő méretű klientúrák kiépítése, korrupció, túlköltekezés, nyakló nélküli hitelfelvétel – ha vannak olyan görög politikai erők, amelyeket felelősség terhel azért, hogy Athén mostanra nyomorba süllyedt, akkor ők azok. Érdekes módon most hirtelen mégis ők lettek a görög felemelkedés zálogai, az általuk delegált politikusok azok, akiket Christine ­Lagarde, Olli Rehn vagy éppen Angela Merkel szerint ismét bizalmukról kellene biztosítaniuk a görög választóknak.

Nem igazán érthető az a brüsszeli attitűd sem, amely olyan nagy összetartó családként láttatja az eurózónát, amelynek felbomlását mindenáron meg kell akadályozni. Barrosóék eközben úgy viselkednek, mint azok a szülők, akik még akkor is meg akarják menteni szeretett fiuk házasságát, ha az minden este sörösüveggel a kezében kergeti az asszonyt az asztal körül, miközben a feleség már alig várja, hogy szeretője vállán sírja ki magából, hogy „ez a Józsi mekkora állat lett”. Ahogy a szülőknek, úgy az eurózóna vezetőinek is be kellene látniuk: ez a házasság már a kezdet kezdetén halálra volt ítélve.

Egy olyan gazdasági közösség, amelyben egyszerre vannak benne a németek, a franciák, az olaszok, a portugálok és a görögök, hosszútávon aligha működhet – nem azért, mert egyik nép jobb vagy rosszabb, mint a másik, hanem azért mert mentalitásban, hagyományokban, kultúrában nagyon különböznek egymástól. És miközben Brüsszel és Berlin most mindent Athén nyakába varr, arról már nem beszél, hogy annak idején éppen ők tárták ki az eurózóna kapuját a görögök előtt.

A görög kilépést mindenáron elkerülni kívánó politikusok emellett azt is figyelmen kívül hagyják, hogy ma már nagytekintélyű közgazdászok sora – a Nobel-díjas Paul Krugmantől kezdve Nouriel Roubinin át Hans-Werner Sinnig – állítja: közép- és hoszútávon mind az eurózónának, mind a görögöknek jobb lenne a szakítás. Akiknek ez rosszul jönne, azok egyrészt az európai döntéshozók, hiszen nekik így be kellene ismerniük, hogy az eddigi válságkezelési receptjük elbukott; másrészt a görögöket hitelező bankok, amelyek zsebébe nem folyna tovább a pénz a mentőcsomagokból. Athén ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem segélyt, hanem hitelt kap az EU-IMF-párostól, az pedig nem nyugdíjakra vagy szociális kiadásokra, hanem – mint azt az International Herald Tribune címlapsztorijában nemrég felfedte – szinte kizárólag adósságtörlesztésre megy el, és így csaknem teljes egészében a hitelezők zsebében köt ki.

A görög gazdaság súlya kicsi az euróövezetben, a kilépés önmagában megemészthető lenne Európa számára – a nagy problémát valójában az okozná, ha ennek láttán a spanyol vagy olasz piacokon is pánik uralkodna el. Az igazi veszély tehát nem a grexit, hanem annak túlreagálása – az Armageddon-szerű víziók akarva-akaratlanul sajnos éppen ennek ágyaznak meg.