Ijesztő feladat előtt állnak a politikusok

Ez idő tájt két gazdaságpolitikai csata folyik, amelyek kimenetele sorsdöntő lesz a gazdasági és politikai kilátásokra mind az USA-ban, mind Európában. Az egyik ütközetben a „megszorítások” és a „növekedés” hívei vívnak meg egymással, ebben a rövid távú deficitcsökkentés és a pótlólagos fiskális élénkítés elve áll szemben. Európában a hatalmas deficitek és adósságok okoztak riadalmat a hitelezők körében, és váltottak ki politikai feszültséget. Bár az USA egyelőre még nincs kitéve a kötvénypiac haragjának, az ország politikai vezetői hasonló problémákkal szembesülnek.

A másik gazdaságpolitikai csatában viszont hosszabb ideje ismert szerkezeti ügyek állnak szemben egymással: a kormánykiadások visszafogása, az adórendszer reformja, a munkaerőpiaci mobilitás erősítése. Európában például az állami nyugdíj korhatárának emelésével és a közalkalmazottak leépítésével vissza lehetne nyesni a jóléti rendszerben meglévő túlzásokat. Az Egyesült Államokban Barack Obama elnök és a kongresszusban lévő szövetségesei rúgták fel azt a korábbi konszenzust, hogy az állam csak legvégső esetben kínáljon menedéket a szükségben lévőknek.

Általában bonyolult elemzésnek tekintik azt, ha a költségvetésnek a gazdaságra gyakorolt befolyását kell szembeállítani a fordított hatással. Volt néhány eset – például a 80-as évek során Írországban és Dániában –, amikor a fiskális konszolidáció már rövid távon elősegítette a gazdasági expanziót, mert az alacsony kamatok és árfolyamok megerősítették a bizalmat és a keresletet. Természetesen ha a világ számos gazdaságában egyszerre fognak hozzá a fiskális konszolidációhoz, miközben a kamatok máris alacsony szinten vannak, akkor ilyen kedvező eredmények kevéssé valószínűek. Ugyanakkor az sem egyértelmű, hogy a pótlólagos deficitköltekezés révén gyorsan élénkíteni lehetne a gazdasági növekedést.

Egy tanulmányomban („Fiscal Policy for Economic Growth”) azt a következtetést vontam le, hogy a nagyobb kormánykiadások multiplikátor hatása a teljes gazdaságra elméletileg elérheti a 2-es értéket, ha a jegybank az irányadó kamatot nullára vitte le. Más szavakkal, egydollárnyi állami kiadás rövid távon két dollárral tudja növelni a GDP-t. A csapda azonban ott van, hogy a második évtől negatívba fordul a multiplikátor, utána a pótlólagos állami kiadás inkább fékezi a közép- és hosszabb távon várható növekedést. A rövid távú hatás emellett jóval szerényebb – vagy expanzió idején akár negatív is lehet – a súlyosan eladósodott országokban, ha a háztartások és a cégek inkább megtakarítják, semmint elköltik a pénzt, mert a jövőbeni állami kiadások fedezetére nagyobb adókat várnak.

A fiskális konszolidáció halogatása a művelet elvetélésének kockázatát hordozza, a túl agresszív konszolidáció viszont a növekedés átmeneti visszafogásának veszélyét rejti. Akik pedig további, deficitköltekezéssel végrehajtandó élénkítést követelnek, azoknak szembesülniük kell azzal, hogy az állam által görgetett, túlzott mértékű közadósság hosszú időre lefékezi a növekedést. Egy írásukban Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff megállapítják, hogy a GDP 90 százalékánál nagyobb arányú államadósság akár 23 éven keresztül is lefarag egy teljes százalékpontnyit az ország növekedéséből. Ennyiben egy adóssághegy – elveszített jövedelmek formájában – többet elvisz, mint egy mély recesszió.

A bölcs ember egyidejűleg tekint a rövid, a közép- és a hosszú távú hatásokra. Mind Európának, mind az USA-nak égetően szüksége lenne hosszú kifutási idejű reformok végrehajtására, például az állami nyugdíjak és az egészségügyi ellátás területén. Európának – a szuverén adósság, a bankválság és az euró jövőjének megoldásán kívül – munkaerőpiaci reformokat is be kellene vezetnie. Amerikának az adójogszabályokat kell átalakítania, hogy a lakosság és a gazdasági tevékenység nagyobb körére tudjon terheket kiróni (az amerikai lakosság fele nem fizet szövetségi jövedelemadót, a rendszer emellett számos jövedelemforrást elhanyagol vagy kedvezményekkel illet).

A következő néhány év során – középtávon – minden országnak véghez kellene vinnie egy nehezen visszafordítható fiskális konszolidációt. Ezzel meg lehetne győzni a magánszektort, hogy – elsődlegesen a költségvetés kiadási oldalán – végbemegy egy fokozatos vagy késleltetett kiigazítás. A sikeres konszolidáció általában inkább kiadáscsökkentésre, semmint az adók emelésére összpontosít, nagyjából öt vagy hat az egyhez arányban. Az USA az 1980-as, 90-es években a GDP 5 százalékának megfelelő mértékben csökkentette a kiadásait, és végül – gyors növekedés kíséretében – egyensúlyba hozta a költségvetését. Kanada az utóbbi két évtized során a GDP 8 százalékának megfelelő kiadáscsökkentést hajtott végre, és hasonlóan prosperált.

A kiadások rugalmassá tétele rövid távon csak akkor megfelelő, ha közép- és hosszú távú intézkedések már hatályban vannak. Ilyen kompromisszumoknak – Németország és Dél-Európa között, illetve az USA-ban a republikánusok és a demokraták viszonyában – gazdaságilag és politikailag is megvalósíthatóknak kell lenniük. A politikai vezetők előtt ijesztő feladat áll: el kell fogadtatni a közép- és hosszú távú reformokat, elkerülve a gazdaság rövid távon fenyegető kisiklását. A hibahatár ehhez fölöttébb szűk.

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org