Kincstári optimizmus

Ha én ennyire depressziós lennék, segítséget kérnék – fakadt ki nemrégiben nyilvánosan az egészségügyi államtitkár. Szócska Miklós nem tudta véka alá rejteni, mennyire elege van azokból, akik – mint fogalmazott – azzal próbálkoznak, hogy a küzdésből az erőt kivegyék. Akik nem képesek értékelni az eredményeket, és nem látják, milyen nehéz volt elérni a gazdasági tárcánál, hogy a népegészségügyi termékadóból az egészségügy is részesüljön. Akik fanyalognak az oly nehezen kiharcolt béremelésen, és nem veszik tudomásul, hogy amióta ők átvették az ágazat irányítását, több mint tízmilliárd jutott a háziorvosoknak. Össze kell adni az apró lépéseket, és örülni annak, amit ebben a nehéz helyzetben elértünk – mondta, majd határozottan közölte: őt nem lehet elbizonytalanítani.

Az egészségügy első számú vezetője nem először ütközött meg az egészségügyi dolgozókra ma jellemező depresszív és apatikus hangulaton. Közhely, de igaz: ugyanazt a poharat lehet félig üresnek és félig telinek is látni. Ma már azonban tudományos tény, hogy szemléletünket kevésbé befolyásolják az objektív tényezők, és összességében sokkal többet nyom a latban az értelmező személyisége, helyzete, tapasztalata, de még az aktuális lelkiállapota is.

Nem kellene tehát mindezt figyelmen kívül hagyva optimizmust és derűt elvárni azoktól, akik immár a sokadik egészségügyi reformot élik meg. Hiszen megtapasztaltak ők már szinte mindent, amit reform címén el lehet adni a választási kampányban és a kormányprogramokban. Ágyszámcsökkentést, háziorvosi privatizációt és patikaliberalizációt, kis időre vizitdíjat, gyógyszer-gazdaságossági törvényt, irányított betegellátási rendszert, privatizációt, az elviekben a valós teljesítményt honoráló finanszírozást, majd arra volumenkorlátot, most pedig éppen a Széll Kálmán Tervből fakadó megszorításokat, az államosítást és ezzel együtt a mindenre kiterjedő központosítást, nem beszélve az új malasztról: a térségi ellátásszervezésről. És biztosak lehetnek abban, hogy van olyan reformlépés, amely eddig még senkinek sem jutott eszébe, mint ahogyan abban is, hogy számos, most gyógyírnak kikiáltott lépésnek előbb vagy utóbb a totális ellentétét is megélhetik.

Ehhez képest az egészségügyi rendszerbe nem hogy több pénz nem került, de a megszorításokkal gyakorlatilag folyamatos a forráskivonás. Az egészségügyi bérek szintje a nemzetgazdasági átlag alatti, és csak a tényeket negligálók gondolhatják komolyan, hogy a néhány tíz ezer forintos emelés majd itthon tartja azokat, akik hazai fizetésük többszörösét megkereshetik külföldön. A kórházak adósságát nem sikerült megszüntetni, további eladósodásuk a kötelező béremelések fedezetének hiánya és az évek óta fennálló finanszírozási anomáliák miatt előre kódolt. Miközben az intézmények államosításától és átszervezésétől remélt anyagi és hatékonysági előnyökből még semmit, az azokkal járó bizonytalanságból, fenyegetettségből és szorongásból nagyon is sokat éreznek már azok, akiket ez közvetlenül érint.

Ahogyan azok is megtapasztalják a si­kerpropaganda és a valóság közötti nem elhanyagolható kontrasztot, akik vannak olyan balgák, hogy megbetegszenek, viszont nincsenek olyan szerencsések, hogy magánkórházba menjenek. Akik még elhiszik – mert elhitetik velük –, hogy a befizetett tb-járulékért cserébe mindent – értsd ezalatt korszerű gyógyszert, vizsgálatot, beavatkozást – megkapnak, és arra még várniuk sem kell.

1990 óta 14 egészségügyi miniszter állt és nyilatkozott bizakodva a tv-kamerák előtt, ígért többletforrást, béremelést, átlátható viszonyokat, megfizethető gyógyszereket, a hálapénz megszüntetését, azt, hogy most már tényleg húzóágazat, prioritás lesz az egészségügy. Csoda hát, ha 2012-ben mindez már senkit sem hoz lázba?