Nem bölcs "eltőzsdézéssel" és mumusokkal szórakoztatni a nagyérdeműt

Sok szempontból támogatható volt a magánpénztári rendszer bevezetése, ám kétségkívül nagy terheket rótt az államra. Lehetett érvelni a szisztéma közelmúltbeli megszüntetése mellett, ám az einstand teljes joggal háborította fel a társadalom egy jelentős részét, nem is beszélve arról, hogy kivégezte magukat a pénztárakat, jogbizonytalanságot szült, lenullázta az évtizedes megtakarításokat, és a beígért egyéni számlák azóta sem valósultak meg, ahogy már nem is fognak.

Az állami nyugdíjrendszerben azóta sem történt olyan változás, amelytől működne. Mondjuk ki nyíltan: a pénztártagokat felültették egy olyan hajóra, amelyről mindenki tudja, hogy süllyed. Hatékony, termékeny és a racionalitások talaján álló társadalmi vitára lenne szükség, amelynek során legalább néhány alapvetést kiindulópontként kellene elfogadnunk. Az egyik ilyen, hogy demográfiai okokból egy új rendszer sem nélkülözheti az öngondoskodást.

Így nem tűnik bölcs dolognak azt pluszadókkal terhelni, valamint „eltőzsdézéssel” és hasonló mumusokkal szórakoztatni a nagyérdeműt. Másodszor: ki kellene mondani, hogy a nyugdíj nem közszolgáltatás, nem égből hulló manna, így a mostani befizetések és a majdani juttatás között közvetlen és világos kapcsolatot kell teremteni. Érvelni persze lehet amellett, hogy a holnapi aktívak fizessék a holnapi nyugdíjasok juttatásait, csakhogy a holnapi aktívak valóban hiányoznak a képletből, ahogy lassan már a maiak is.

Erre kínálna Botos Katalin és Botos József egyfajta megoldást, amelynek vannak figyelemreméltó elemei, ám egyúttal a politikai kockázatokon túlmutató társadalmi rizikója is. Vitaindítónak mindenesetre kiváló. Akárhogy is, ideje lenne munkához látni. A feladat adott, az idő fogy.