Nyugdíjazási fűnyíró

Ostoroztuk a kabinetet, amiért egy elfogadhatónak tűnő alapötletet nem gondol át megfelelően, kapkod, nem egyeztet, és ezzel hosszú távon a kelleténél jóval több fejfájást okoz magának és a makrogazdaságnak.
Az új nyugdíjazási tervekkel, úgy tűnik, a kormány megint belelép ebbe a folyóba. Azzal ugyanis nem vitatkozunk, hogy ha kiadást kell csökkenteni, akkor hosszú távú, szerkezeti változtatásra van szükség. Erre ideális terület a közszféra átalakítása, vagy kevéssé finoman: visszanyesése. És ha már állásokat kell megszüntetni, akkor nem árt, ha annak okozzuk a legkisebb fájdalmat, akinek van más választása, megélhetése az elbocsátás után, például a nyugdíj.

Eddig a dicséret. Nagy kérdés azonban, hogy a „minél kevésbé haragítsuk magunkra a választókat, és üssünk lyukat a munkanélküliségi statisztikákon” címmel összefoglalható politikusi hozzáállás mennyire üt vissza majd gazdaságilag. Nem a kiadáslefaragásra gondolunk: elfogadjuk, hogy meglesz az ígért 20 milliárd. Hanem arra, hogy a kor alapján elindított fűnyíró egyes mikroközösségekben mit okoz majd. Jó-e, ha egy középkorúakat alkalmazó, de feleslegesen nagy állami vízfej érintetlen marad, miközben egy arányában sok idős szakembert alkalmazó munkahely, település vagy egész régió nagy bajba kerül a döntéssel: a tanárok, az orvosok leépítésével. Arra pedig már gondolni sem merünk, mi lesz, ha az EU ebbe a lépésbe is beleköt, mint a bírák kényszernyugdíjazásába.

Persze nem azt állítjuk, hogy meg fog bénulni a közszféra, vagy hogy emiatt az EU-kizárás réme fenyeget, sőt megkockáztatjuk, a bejelentett döntés támogatandó. Csak közben halkan arra kérjük a kormányt, hogy a jó kiindulópontról ne a legkisebb ellenállás felé mozduljon, hanem a konfliktusokat is felvállalva ott és azokat építse le, ahol és akiket tényleg szükséges.