Tejipar - ne takaréklángon figyeljük, hogy más országok üzletelnek

Furcsa időket élünk manapság. Ha betérünk egy felkapottabb európai étterembe, jó eséllyel több kiváló ázsiai ételt találunk az étlapon. Keleten más hozza lázba az embereket. Ázsiában a feltörekvő és egyre inkább fizetőképes középosztály egy ideje felfedezte magának az európai dolgokat, divat lett minden, ami nyugati. A sok egyéb európai cikk közül a tejtermékeknek van különösen nagy divatja arrafelé.

A keleti kereslet nagy piaci lehetőségeket jelenthet Európának is. Igaz, nem kis tételekről van szó, és a versenytársak sem tegnap kezdték. Észak-Amerika, Ausztrália, Új-Zéland és más fontos termelők tejtermékekkel, tejipari alapanyagokkal roskadásig megrakott hajókat indítanak az ázsiai kikötőkbe minden egyes nap. Még a komoly mennyiségeket és kiváló minőséget szállító Franciaországnak is résen kell lennie, ha ebben a versenyben – egyébként irigylésre méltó – pozícióját meg akarja őrizni.

Mi, magyarok saját tejiparunkkal önállóan nyilvánvalóan nem vehetünk részt egy ekkora üzletben, de beszállítóként azért nekünk is juthatna a zsákmányból. Nem beszélve arról, hogy a kínaiak és mások által elszipkázott nyers tej, tejpor és feldolgozott minőségi tejtermék helyét valakinek be kellene töltenie itt. Legalábbis elvileg. Amíg ugyanis a Távol-Keleten úgy tartják, a tejtől ilyen boldog Európa (azt most hagyjuk, hogy mennyire vagyunk boldogok), errefelé egyre inkább háttérbe szorul a fogyasztása.

Azok után, hogy húsz-harminc éve még a mindennapi étkezés szerves része volt a tej, a túró, a tejföl és a sajt szinte minden családban, ma egészen különleges dolgokat lehet hallani a tejről. Például, hogy nem tejből készült, nem is látott tehenet, egészségtelen és legvégül: nem is tudjuk megemészteni. A helyzet végülis az, hogy miközben a világ egésze egyre inkább tejre szomjazik, addig idehaza viszonylag kismértékű a tejfogyasztás. Ezen próbál változtatni a küszöbön álló közösségi tejmarketingkampány. Már az is egyfajta válságjelenség, hogy egyáltalán szükség van rá, de sajnos ez a helyzet. Egy-egy ilyen kampánynak a fő üzenete rendszerint az, hogy a vásárlók keressék a magyar termékeket, és csak másodsorban az, hogy egyáltalán keressék. A tejnél kicsit messzebbről kell majd kezdeni.

A termelők azt állítják, hogy a kereskedelem olcsó szlovák, lengyel tejjel árasztja el az országot, míg a magyar tejre rátett költségelemek és haszon drágán tartja azt. Állításuk szerint a cél az, hogy nagyobb nyomást fejthessenek ki az ártárgyalásokon. A kereskedők szerint azonban nincs erről szó, egyszerűen van olcsóbb és drágább tej, magyar és külföldi, a vásárlók pedig szabadon eldönthetik, melyiket veszik meg. Ma azonban a kérdés még nem erről szól, hanem egyáltalán a tejfogyasztásról. Ha az elsődleges feladat a magyar tej népszerűsítése, akkor ezt meg kell előznie a tejjel kapcsolatos tévhitek eloszlatásának.

Azontúl, hogy a tej egészséges, számtalan gazdasági előnye van. Mindenekelőtt egy pörgő, folyamatosan edzésben tartott tejágazat életben tarthatná az egyre borúsabb időket élő magyar állattenyésztést. Ahogy nemrégiben épp a vidékfejlesztési miniszter megjegyezte: a tejágazat az agrárium nehézipara, hiszen nagyfokú gépesítést, magas szintű technológiát, sok energiát és munkát igénylő tevékenység. A tejkereslet belső élénkítése adhatna annyi lökést az ágazatnak, hogy idővel akár a felfutó keleti keresletből is juthatna egy kisebb szelet a magyaroknak – ahelyett, hogy ez az ágazat is takaréklángon figyelné, ahogy más országok részesülnek az üzletből. Ázsiában tehát óriási kereslet, idehaza pedig – jobb későn, mint soha – közösségi tejmarketing van. A különbség szakadéknyi.