Raskó: Zsákutca a felfogás, hogy földművesnek bárki jó

A Vidékfejlesztési Minisztérium megrendelésére készített koncepció szerzőinek nem volt könnyű dolguk, hiszen tudták, hogy az új földügyi szabályozásnak figyelemmel kell lennie a diszkrimináció tilalmára, a tőke és a munkaerő szabad áramlását megkövetelő közösségi jogelvre. A szerzők azzal is tisztában voltak, hogy a földmoratórium lejárta (2014. április 30.) után az uniós állampolgár az új földpiaci szabályozással nem hozható kedvezőtlenebb helyzetbe, mint amilyenben a csatlakozási szerződés aláírásakor volt.

Miközben a szerzők az uniós tagságból fakadó tilalomfákra nagy figyelmet fordítottak, azt meg sem kísérelték, hogy megfelelő jogi megoldást találjanak a hazai tulajdonban lévő és aktívan gazdálkodó, jogi személyiségű vállalkozások földügyi problémájára. E társaságok az unión belül egyedülálló módon ki vannak zárva a földtulajdonszerzésből, emellett hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a haszonbérleti szabályozás során is. Úgy tűnik, mellékes tényező, hogy e gazdaságok adják az árutermelés nagyobbik hányadát, és az állatállomány közel 70 százalékával is ők rendelkeznek.

Helyettük az őstermelő a szeretett lény, aki jellemzően adót, járulékot nem fizet, árutermelést nem folytat, így folyamatos állami apanázsra szorul. Jó lenne, ha a szerzők tisztában lennének azzal, hogy az őstermelő adójogi, s nem agrárüzemi kategória, aki ilyen formában nem lehet alanya majd a 2014-től bevezetendő, új támogatási jogosultságokat kiosztó SPS rendszernek sem.

A vitaanyag az egyébként sehol nem definiált „földművesek” tulajdoni és használati jogszerzését preferálja, e jogoktól minden más magyar állampolgárt eltiltana. Nemcsak külföldi befektetők, hanem magyar „spekulánsok” is ki lennének zárva a termőföldvásárlásból. Ezt elsősorban hatósági eszközökkel, egy rendkívül bürokratikus földügyi intézményrendszer felállításával és működtetésével (NFA, országos és helyi hatáskörű földpiaci bizottságok) gondolják elérni, de nem mondanának le az adó- és illetékkivetés útján történő szabályozásról sem.

A földszerzést és -használatot érintő adózási koncepciót csak támogatni tudom, hiszen a valószínűsíthetően uram-bátyám kapcsolatokra épülő helyi hatóságok helyett közgazdasági (fiskális) eszközökkel hatékonyabban és igazságosabb módon szabályozná a hazai földpiacot, beleértve a földhasználatot is. Kár, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium pont ezt a progresszív gondolatsort tartja elvetendőnek.
A fiskális eszközökkel történő birtok- és földhasználat-szabályozás egyébként teljesen általános az Európai Unió tagállamaiban.

Franciaországban a földvásárlás során a birtokpolitikai szempontból nem preferált vevőre megyétől függően 5,09–17,74 százalékos adásvételi illetéket szabnak ki, míg a fiatal gazda csak 0,75 százalékot fizet. Finnországban az adásvételi illeték 28 százalék, de aktív „földművesek” között a tranzakció illetékmentes. Németországban a nem kívánatos spekuláció visszaszorítása céljából értéknövekmény-adót kell fizetni a 10 éven belül továbbadott termőföldre. A földtulajdonosok – Finnországot leszámítva –minden régi tagállamban földadót fizetnek, melynek mértéke jellemzően 2–4 százalék közötti.

Azt javaslom tehát, hogy a bevált uniós tagállami gyakorlatot alkalmazva a földtulajdon mint vagyon adóztatásán keresztül próbálja az állam meggátolni a spekulációs szerzéseket, illetve ösztönözze a birtokpolitikai céloknak megfelelő termelési célú földvásárlásokat. Hasonlóan jó szabályozó eszköz lehetne a földtőkéből származó jövedelem (bérleti díj) megadóztatása is, mely – Európában egyedülálló módon – Magyarországon jelenleg teljes és korlátlan adómentességet élvez.

Nagy kár, hogy az új földtörvény-koncepció elsősorban a kormánypártok belpolitikai prioritásainak van alárendelve, mely emiatt figyelmen kívül hagy olyan alapvető makrogazdasági kívánalmakat, mint a magyar mezőgazdaság termelési potenciáljának jobb kihasználása, a professzionális családi gazdaságok és agrártársaságok jogbiztonságának erősítése és általában a hazai agrártermelés versenyképességének javítása. Az agrárkormányzatnak e területeken lenne igazán tennivalója, mivel a mezőgazdaság teljesítménydeficitje egyenesen drámainak nevezhető. A meg nem termelt mennyiségek – melyekre fizetőképes kereslet lenne – májusi világpiaci árakon számított értéke meghaladja az ezermilliárd forintot, melynek GDP-tartalma 320–350 milliárd forintra becsülhető. Ilyen mértékű termelészsugorodásra a rendszerváltó országok egyikében sincs példa.

Nekünk tehát olyan földtörvényre és bérleti viszonyokra lenne szükségünk, amely az ágazat növekedési pályára állítását, az exportképes termelés bővülését segíti, és amely figyelembe veszi a forradalmi technológiai változásokat. Zsákutcába visz az a felfogás, hogy „földművesnek” bárki jó, s a mezőgazdaság fel tudja szívni a képzetlen munkaerőt, csak földdel helyzetbe kell hozni. Nem! A tartós megélhetéshez még őstermelői szinten is több kell: alapos technológiai tudás, piaci ismeretek, kreativitás, rendszerszemléletű együttműködésre való képesség és nem utolsósorban tőke. Ha az új földtörvényben mellőzik e nemzetgazdasági szempontokat, akkor további jelentős vagyonvesztés, állatállomány-zsugorodás és foglalkoztatottságcsökkenés lesz a magyar agráriumban.