Palagáz az USA-ból: valóságshow?

A kelet-európai, krónikus gázfüggőség nagy részét a Nyugat-Szibériából importált orosz földgáz elégíti ki, amelynek ideszállításával az elmúlt harminc évben nem igazán akadt probléma. Kivéve a 2009-es alig két hetes leállást, mikor az orosz-ukrán gázár-vita miatt nem történt szállítás a Testvériség gázvezetéken keresztül. A mostani, legújabb konfliktus azonban már tisztán politikai indíttatású, ahol Moszkva egyértelműen gazdasági fegyverként használja a gáz árazását Kijev felé. Itt nem az irreálisan olcsó, 270 dolláros ezer köbméterenkénti kedvezményes árra kell gondolni, amely szintén politikai – csak éppen ellentétes – töltetű volt, hanem a lehetetlenül magas, megközelítőleg 500 dolláros árról van szó, amelyet pár napja kellene Ukrajnának fizetnie a Gazprom felé, miközben más európai országok 350-370 dollárért kapják meg ugyanazt a gázt. Mindez egyértelmű jelzés az olyan országok számára is, mint Magyarország, hogy érdemes az importgáz forrását diverzifikálni. Ez nem jelentené azt, hogy többé nem vásárolunk orosz gázt. Sokkal inkább úgy funkcionálna, mint az Adria kőolajvezeték, amely 30 éve szárazon áll, alig szállított kőolajat valaha is, ám mementóul szolgál minden alkalommal az orosz fél számára, hogyha a Barátság vezetéken érkező orosz kőolajat elkezdenék politikai célra is használni, Magyarország képes lenne magát ellátni más világpiaci forrásokból is.

Az amerikai palagáz régiónkba juttatása is éppen ezt a célt szolgálná. Ha megépítenék az adriai gázcseppfolyósító-üzemet a horvátországi Krk szigete mellett, az is emlékeztetné az orosz felet arra, hogy képesek vagyunk máshonnan gázt vásárolni.

Az Egyesült Államok idén március óta nem importált cseppfolyósított földgázt (LNG) a világpiacról, köszönhetően a „palagáz-forradalomnak”. Az USA-nak már nem csak az önellátás a célja, hanem az is, hogy gázexportőrré váljon, ami érthető a jelenleg túlkínálatos amerikai gázpiacon. Ám éppen így fordulhatott elő, hogy az amerikai nagykereskedelmi gázár nyolcada volt a világpiacinak. Mindez azt eredményezte, hogy a termelők jelentős része elfordult a földgáztól, és helyette a stabil profitot adó olaj után kezdett kutatni – ennek kiváló példája, hogy ma Észak-Amerikában négyszer annyi fúróberendezéssel kutatnak olajért, mint gázért. Ez a tendencia már három éve tart, és eredményeképpen az amerikai gáztermelés platóra került, és nem látni a további – az elmúlt évtizedhez hasonló – növekedés jeleit. Ezzel párhuzamosan viszont továbbra is folyik a gázra való átállítás az áramtermelésben és a közlekedésben is, azaz a fogyasztás várhatóan nem fog visszaesni még a gázár emelkedése esetén sem. Ezzel el is jutottunk az amerikai gázexport legnagyobb problémájáig, az árig: amennyiben a Henry Hubon – ez számít benchmarknak az amerikai gázár esetében – kereskedett gáz ára tartósan 250 dollár fölé emelkedik ezer köbméterenként, egyszerűen nem éri meg megvenni, cseppfolyósítani, elszállítani, újragázosítani, majd betáplálni az európai piacra az amerikai gázt.

Mindebből az következik, hogy az amerikai palagáz Európába juttatása jelen piaci kondíciók és kilátások mellett csak politikai alapon képzelhető el, annak direkt támogatásával, és ilyen esetben nem legitimációs deficittől kell tartani – éppen a már említett forrásdiverzifikáló hatás miatt –, hanem a gazdasági láb mibenléte lesz kérdéses.

A Gazprom erőteljesen átpolitizált energiacég, és nem áll távol tőle, hogy a Kreml utasítására valósítson meg projekteket, még ha azok nem is gazdaságosak: ennek egyik példája az igen drága Déli Áramlat projekt, melynek hasznossága ellátásbiztonság szempontjából nehezen kérdőjelezhető meg, ám a megtérülési mutatóit máig jótékony homály fedi. Az, hogy egy kormány utasításait teljesítse önköltségen, nehezen képzelhető el egy amerikai vagy nyugat-európai cégről. Ha az EU vagy az Egyesült Államok direktben nem finanszírozza meg a régiónkba tervezett LNG-állomásokat, kétséges, hogy valaha megépülnek-e, ezek nélkül viszont nem fog eljutni az amerikai palagáz a régiónkba.

Az is elgondolkodtató, hogy ha állami támogatásokból kell finanszírozni ezeket a projekteket, akkor már lehet, hogy érdemesebb a saját földgáz- és olajpotenciálunk kiaknázására költeni, semmint az importot tovább erősítő projektekkel foglalkozni. Orbán Viktor miniszterelnök választások előtti interjúiban rendre elhangzott az önellátás, ezzel párhuzamosan az amerikai árszint elérése is, a kettő együtt viszont csak saját forrásból valósítható meg. A hazai olaj- és gázadottságok kifejezetten jók, elég a jól ismert makói-árokban lévő nem-hagyományos földgázpotenciálra gondolni, vagy az eddig meg nem kutatott kisebb olaj- és gázmezőkre, melyek termelésbe vonása megállíthatná a rohamosan csökkenő kitermelést Magyarországon. Az Egyesült Királyság nemrégiben adómentességet adott a nem-hagyományos szénhidrogének kutatására (a kitermelést viszont masszív járadék terheli), hogy ezzel is növelje a szektorba áramló befektetéseket. Magyarországon készen áll a koncesszió, már csak a cselekedni kellene – akár az angol példa alapján is.