Defláció: a japán tanulságok

Augusztusban az előzetes adatok alapján az eurózóna inflációja 0,3 százalék volt. Így a fogyasztóiár-index 2013 februárja óta folyamatosan az Európai Központi Bank (EKB) 2 százalékos, középtávú inflációs célja alatt alakul, tavaly október óta pedig már az 1 százalék alatti „veszélyzónában” tartózkodik.

Az alacsony inflációs adatok ismeretében egyre több elemzésben említik az európai gazdaságok esetében is egy „japán típusú” defláció kialakulásának a kockázata. Japán gazdasága két évtizeden keresztül küzdött a defláció és az alacsony gazdasági növekedés problémájával. A deflációs probléma kialakulása valahol az 1990-es évek közepére tehető. Az inflációs ráta 1995-ben fordult először negatív tartományba és 1998-tól egészen a tavalyi évig ott is maradt. A kilencvenes éveket megelőzően ingatlanbuborék alakult ki a szigetországban, melyet tovább fűtött az 1985-ben megkötött „Plaza Egyezmény”. Ennek célja a jelentősen felértékelődött dollár árfolyamának a fejlett országok jegybankjai által közösen végrehajtott intervenció útján való gyengítése is volt. A buborék 1992-es kipukkanásának eredményeként nőtt a munkanélküliség és csökkentek az ingatlan- és földárak; a bankok mérlegének elhúzódó megtisztítása nyomán a hitelezés gyakorlatilag leállt, a belföldi kereslet pedig visszaesett. A kereslet növelése érdekében végrehajtott fiskális expanzió az államadósság emelkedéséhez vezetett. A japán gazdaságot a potenciális kibocsátás gyengélkedése is sújtotta – többek között a népesség öregedése és a lassú termelékenység-növekedés eredményeként. Mindemellett a jen árfolyamának felértékelődése számottevően erősítette a gazdaságban jelentkező dezinflációs hatásokat. A negatív árdinamikát idővel a nominális bérek csökkenése is követte (a vállalatok így igyekeztek versenyképességükön javítani). Végezetül fontos magyarázó tényező az inflációs várakozások mérséklődése.

A japán gazdasággal összehasonlítva az eurózóna aktuális makrogazdasági adatait számos ponton találhatunk hasonlóságokat. A 2008-as gazdasági válságot megelőzően több európai gazdaságban alakult ki ingatlan- és eszközár-buborék, melynek kipukkadása után az árak drasztikusan zuhantak. Emellett az államadósság szintjének csökkentése érdekében alkalmazott fiskális megszorítások és a bankrendszer elhúzódó mérlegkiigazítása nyomán visszaeső hitelezés tovább szűkítették az aggregált keresletet, erősítve a belföldi dezinflációs hatásokat. Közös vonás még a potenciális kibocsátás visszaesése, ami hasonló okokra vezethető vissza, mint Japánban. Ezen túlmenően az euró árfolyama is tartósan felértékelődött, bár közel sem a ’90-es évekbeli japán tapasztalatoknak megfelelő mértékben. Különbség viszont, hogy amíg Japánban a magánszektor súlyos adósságokkal küzdött, addig az eurózónában ez nem általános. Szintén eltérés, hogy Európában egyelőre nem alakult ki általános negatív ár-bér spirál, az eurózónás inflációs várakozások pedig továbbra is stabilak. Az Európai Központi Bank azonban egyelőre gyorsabban és határozottabban lépett fel a deflációs kockázatok ellen, mint a japán jegybank a ’90-es években.

Összességében, mint azt a japán példa is mutatja, a defláció kialakulása több tényező együttes, gyakran egymást erősítő hatásaira vezethető vissza. Megállapítható, hogy a meghatározó tényezőket illetően a jelenlegi európai helyzet több ponton is mutat hasonlóságokat a 90-es évek japán eseményeivel, ám ezek nagyságrendje az eurózónában egyelőre még mérsékeltebb. A több, egyidőben jelentkező dezinflációs hatás az európai gazdaságok esetében egy huzamosabb ideig alacsony inflációs periódus kialakulására hívhatja fel a figyelmet. Ugyanakkor, mint azt a japán példa is megmutatta, egyelőre megnyugodni sem lehet, hiszen a defláció kialakulása akár egy évtizeddel is követheti az ingatlanpiaci buborék kipukkadását.