Most ki talicskáz?

Messze vagyunk már attól, hogy azért csökken vagy marad alacsonyan a lakossági közműtarifa, mert a kormány megakadályozza a közműcégeket az itt szerzett haszon kitalicskázásában. Viszont még ott sem tartunk, hogy a tarifák annyira csökkenjenek, amennyit a piac lehetővé tenne. Hivatalos közlés szerint most azért nincs rezsicsökkentés – bár lehetne –, mert „tartalékolunk azokra az időkre, amikor majd árat kellene emelni, de nem fogunk”.

Mindazonáltal nem lehet túl sok tartalék a tarifákban, és nem csak azért, mert a termékárakon kívüli elemek amúgy is alacsonyabbak az indokoltnál. Inkább azért, mert a 444 által megszellőztetett elképzelés új forrást, hozzá természetesen újból piacidegen megoldást vélt találni a további rezsicsökkentéshez. E szerint a lépést elsősorban a paksi atomerőmű olcsó áramára és a Mol olcsó hazai termelésére kellene alapozni.

A Mol addig termel, amíg megéri. Ha nagyon megszorongatják, majd nem termel. Ám ezzel rögtön kicsúszna az egyik szőnyeg a 2018 előttre tervezett rezsicsökkentés alól. A megszorongatás amúgy már tart, a társaság évek óta csak szabott áron adhatja el a gázát a hazai egyetemes szolgáltatásnak. A szabályozás persze egyensúlyozhat úgy, hogy hagy némi profitot a Molnak a hazai gázon. A társaságnak ekkor már csak a részvényeseit kell meggyőznie arról, milyen jó stratégia fenntartani egy plusz nulla hasznot hozó tevékenységet. Egyik tulajdonosával, az állammal persze nem lenne gondja, hiszen az maga akarja az osztaléka egy részét belpolitikai előnyben felvenni.

A másik szőnyeg, a paksi áram és a lakossági felhasználók „rövidre zárása” talán stabilabb elgondolás. Igaz, Brüsszelben majd nyilván elmerengenek azon, hogyan is élvezhet elsőbbséget adott vevőcsoport egy adott erőmű áramának megvásárlásakor. Ahogyan arra is oda fog figyelni, hogy hogyan számolják az atomerőmű költségeit, amikor abból lakossági tarifákat kalkulálnak.

Az persze helyes – sőt el is várható –, hogy az államnak rajta legyen a szeme a lakosság által fizetett díjakon. Ám ehhez nincs szükség extra intézkedésekre. Sok országban bevált gyakorlat, hogy az állam meghatározza az árképzés irányait, elveit, ezek alapján a szolgáltató rendre újraképezi a tarifáit, amelyeket az árhatóság ellenőriz, s ha kell, módosít, majd a szakminiszter kihirdet. Az árhatóság közben folyamatosan bekéri a szolgáltatók gazdálkodási adatait, hogy kiszűrhesse az indokolatlan költségeket. Nem volt példa arra, hogy a MEKH vagy elődje, a MEH e munkájában hibát találtak volna.

A hatósági tarifák bevezetése előtti években jellemzően azért nőttek a közműtarifák, mert a gazdaság is nőtt. Ezt követően pedig elsősorban azért lehetett csökkenteni őket, mert a gazdasági válsággal leestek a piaci áram- és gázárak is, azaz árcsökkenést hozott volna a hatósági árszabályozás előtti árképzés is. Igaz, a ténylegesen megvalósítottnál kisebbet, mert nem szerepeltek volna a most bevállalt, piacidegen elemek. Ilyen az, hogy egyes tarifa-összetevők (szénfillér, zöldáram-támogatás) a lakossági árból átkerültek a piaci felhasználók által fizetendő díjba, vagy az, hogy a szolgáltatóknak engedett árrésből csak részben fedezhetők azok költségei. Az viszont kétségtelen érdeme az új szabályozásnak, hogy a gáz nagykereskedelmi árában – mint más európai országokban is – érvényesíteni kell a piaci árakat is a leszerződött képlet szerinti ár mellett. Ennek viszont a válság kezdete előtt nem lett volna értelme, mert a piaci ár akkor még magasabb volt az árképlet szerint számoltnál.

Nehéz gazdasági érveket találni amellett, hogy a lakosság a piacilag indokoltnál alacsonyabb áron jut hozzá a közműszolgáltatásokhoz. Az egész ország rászoruló lenne? Egyáltalán nem. Ha mégis, akkor viszont nem egyszerűbb úgy segíteni rajtuk – ha tényleg ez a cél –, hogy az adóforintjaikból összejövő milliárdokat nem az energiaipar kisajátítására fordítaná az állam, hanem ki sem sajtolná belőlük? Mondjuk, mert csökkentené az áfát.