A mienk, de mégsem? Mi a gond a digitális javainkkal?

A digitalizáció rohamos térnyerésével egyre fontosabb kérdéssé vált, hogy egyáltalán tekinthetjük-e a sajátunknak a digitális termékeket. Ki az adat tényleges tulajdonosa? Vannak-e jogai és kötelezettségei egy kriptotárca felhasználójának? Része-e a vagyonnak a kriptopénz, mikor és hogyan válik láthatóvá az állam és a társadalom előtt? 

Többféle digitális, adatalapú jelenség létezik, amely klasszikus vagyontárgyként viselkedik, és az emberek ezekkel a digitális „dolgokkal” úgy bánnak, ahogyan a tulajdonukkal bánni szoktak. A digitális javak, például kriptopénzek, üzleti Facebook-profilok, videójáték-accountok pénzt termelnek, vagyoni értékük jól kifejezhető, a jog azonban egyelőre nem igazán tudja megragadni őket a tulajdonjog klasszikus tárgyaihoz, például a pénzhez, az egyéb ingó és ingatlan vagyontárgyakhoz hasonlóan, és vagyoni megközelítésük is mélyreható jogi kérdéseket vet fel, amelyek a digitális adatok tulajdoni hovatartozásának kérdéseihez vezetnek. 

Jogi megközelítésben ahhoz, hogy bármely jelenségre a tulajdonomként gondoljak, nem elegendő csupán biztosnak lennem abban, hogy az az enyém. A tulajdon ennél összetettebb jelenség, ami azt jelenti, hogy a tulajdont nem csupán a tulajdonos, a tulajdona, valamint a közöttük lévő kölcsönhatási rendszer teszi ki, hanem hozzátartozik a tulajdonnak a társadalmi beágyazottsága, meghatározottsága is. Vagyis az „enyém” csak a „tiéd, övé, miénk, tiétek, övék” összefüggéseiben értelmezhető. Ezt tükrözik a polgári törvénykönyvünk azon rendelkezései is, amelyek a tulajdonos számára a tulajdona fölötti teljes hatalmat csupán a jogszabályok és mások jogai által megszabott korlátok között biztosítanak.

Ez a társadalmi beágyazottság pedig összefügg azzal, hogy a tulajdon tárgyainak harmadik fél vagy felek, például bíróságok, adóhatóság által érzékelhetőnek, ellenőrizhetőnek és számonkérhetőnek kell lenniük a többi között a tulajdonosukat terhelő vagyoni és egyéb felelősség vagy a közterhek érvényesítése érdekében. 

Amíg egy hagyományos vagyontárgy, például egy ingatlan, egy ékszer vagy a hagyományos pénz jól megragadható, és a tulajdonosukon kívül mások számára is érzékelhető, sőt létezésüket akár nyilvántartások is tanúsítják, értékük jól és sokféle megközelítésben meghatározható, a fizikai hozzáférésük – adott esetben hatósági kényszerrel is – garantált, a digitális javaknál ezek a tulajdonságok sok esetben hiányoznak. Ezért, ha például valamilyen jogsértés merül fel velük kapcsolatban, azt meglehetősen nehézkes vagy egyenesen lehetetlen számonkérni, ami nagyrészt szintén a jogi megragadhatóság hiányára vezethető vissza. Különösen jellemző ez azokra az adatalapú javakra, például a kriptopénzekre, amelyeket, úgy látszik, kifejezetten azért fejlesztettek ki, hogy elkerüljék a hagyományos állami és banki struktúrákat, és ezek számára láthatatlanok legyenek. Gondoljunk csak arra, hogy a hagyományos számlák és a pénzmozgások ellenőrizhetősége milyen fontos eleme a pénzmosás visszaszorítására tett törekvéseknek.

Úgy tűnik, hogy a digitális javaink egy harmadik személy által való érzékelhetőség, a nyilvántarthatóság és a számonkérhetőség kívánalmainak egyelőre sok esetben nem igazán tudnak – és nem is feltétlenül akarnak – megfelelni. Márpedig ha digitális javaink számára a jogrendszertől csupán a védelmet igényeljük, de nem akarunk megfelelni az ezzel szükségképpen fellépő további feltételeknek és az ezekből levezethető kötelezettségeknek, a tulajdonjogi szabályozás szempontjából nem igazán leszünk „szalonképesek”. További probléma, hogy mivel a digitális jelenségek természetük szerint rendkívül gyorsan változnak, a hagyományos szabályozás valószínűleg egyébként is nehezen tudna lépést tartani velük.

A tulajdont tehát nem csupán önmagában, hanem egyúttal társadalmi meghatározottságában is értelmezni kell. Ha egy digitális jelenség a tulajdon társadalmi kötöttségének nem tud megfelelni, akkor nem szabad meglepődni azon, hogy akadályokba ütközik a tulajdon tárgyaként vagy vagyontárgyként való jogszabályi elismerése. 

Ha például a kriptopénzhez úgy viszonyul a tárca tulajdonosa, mint az elásott kincshez, amelyet rejtegetni akar mindenki előtt, ezt nagyon könnyen és egyszerűen megteheti. A nála lévő kódok nélkül ahhoz senki sem fog hozzáférni, sőt a létezését sem lehet bizonyítani. De amint szeretné ezeket az eszközöket vagyonként felhalmozni, és egyidejűleg igényt tart arra, hogy egy állam törvényei védjék meg, és biztosítsák az ő ehhez fűződő jogait és digitális javai átörökíthetőségét, akkor a társadalmi játékszabályok értelmében vállalnia kell a tulajdonnal járó további feltételeket és kötöttségeket is. 

Megfigyelhető, hogy az államok, a magyar is, akkor kapcsolódnak be szabályozással a digitális javak forgalmába, amikor ezeket a digitális javakat hagyományos vagyontárgyakra, például devizára, ingatlanra, részvényekre cserélik. Ekkor ezeket a tranzakciókat megadóztatja. Előfordulnak a világban ugyanakkor tiltó szabályozási megközelítések is. Mindenesetre úgy tűnik, hogy jelen pillanatban a hazaihoz hasonló, a közteherviselés oldaláról közelítő lépések a legcélszerűbb szabályozási módok ezen a téren.