Miért vesztette el Ukrajna a kulcsfontosságú 2023-as nyári offenzívát?

Az ukrajnai orosz invázió nagy meglepetéssel és háromszoros ukrán győzelemmel indult.

Az orosz csapatok azt remélték, hogy egy gyors manőverrel elfoglalják a fővárost, Kijevet, illetve Észak- és Kelet-Ukrajna meghatározó részeit. Az ukrán hadsereg azonban szervezetten kivonult a laktanyáiból, és felvette a harcot. Az országban általános mozgósítás kezdődött, a hadsereg soraiba özönlöttek a lelkes ukrán önkéntesek. 

Kijevet, Harkovot, Szumit, Csernyigovot ugyan az orosz hadseregnek sikerült pár nap alatt félgyűrűbe zárnia, de a számbeli túlerőben lévő ukrán hadsereg egyre inkább az Észak-Ukrajnában harcoló orosz csapatok hátát és utánpótlási vonalait veszélyeztette. Több mint egy hónap erőlködés után, 2022. április elején az orosz csapatok hirtelen visszavonultak a teljes Észak-Ukrajnából. Kijev ezzel a háború elején jelentős stratégiai győzelmet aratott.

2022. szeptember elején Harkov megyében az ukrán hadsereg meglepetésszerűen egy nagyszabású hadműveletbe kezdett, amelynek során egy hónap alatt mintegy 12 ezer négyzetkilométer területet és 500 települést szabadított fel. 

2022. november elején az orosz csapatok kénytelenek voltak elhagyni a Dnyeper nyugati partján létesített hídfőállásukat is, így kivonultak egész Nyugat-Herszon megyéből és a megyeszékhelyről, Herszonból is. (Ez volt az egyetlen ukrán megyeszékhely, amelyet az orosz csapatoknak sikerült 2022 februárja óta elfoglalnia, és most ezt is fel kellett adniuk.) Ez a kivonulás is stratégiai jelentőségű volt, hiszen más nyugati parti hídfőállásuk az országot kettéválasztó, széles Dnyeper folyón az orosz csapatoknak nem volt.

2023 elejére mindenki egy újabb, még nagyobb szabású ukrán ellentámadásról beszélt. Közben egyre több és egyre komolyabb nyugati haditechnika érkezett az országba, segítve az ukrán csapatok további katonai műveleteit. 

Az ukrán hadvezetés 2023-as deklarált katonai tervei között a Krím és Donyeck között 2022-ben létrejött szárazföldi híd átvágása, második lépcsőként pedig az egész Krím félsziget felszabadítása szerepelt. (Az eredeti cél a Melitopolhoz és Bergyanszkhoz való kijutás lett volna, majd onnét következett volna a Krím félsziget elleni ukrán támadás.)

A várva várt ellentámadás végül csak 2023. június elején indult meg, és több mint négy hónapos, intenzív harc után nem várt ukrán kudarcot hozott. 

Az ukrán hadseregnek ugyan sikerült véres harcok árán a déli fronton egy-két kisebb falut visszafoglalnia, de ezek jó része eleve a frontvonal szürke zónájába tartozott, és semmilyen stratégiai jelentőségük sem volt.

Nyár végén az ukrán hadvezetés már jóval szerényebb célokat tűzött ki maga elé: elsősorban a jelenlegi frontvonaltól alig 10 kilométernyire található, fontos közlekedési csomópontnak számító Tokmak elfoglalását. De az ukrán csapatoknak már ehhez sem volt elég erejük. 

2023. október elejére a nagy déli ukrán ellenoffenzíva teljesen lebénult, anélkül, hogy bármilyen – akár kisebb taktikai – eredményt elért volna. 

Beszédes szám, hogy 2023. szeptember végén az oroszok 188 négyzetmérfölddel több ukrán területet tartottak ellenőrzésük alatt, mint 2023. január elején. (A többlet abból jön, hogy az északi fronton az oroszoknak jobban sikerült előrenyomulniuk, mint az ukránoknak a déli fronton.) 

A déli front legtöbb szakaszán még az első orosz védelmi vonalat sem sikerült elérniük az ukrán csapatoknak, miközben az első vonal mögött ott volt az újabb második, harmadik, negyedik védelmi vonal. (Vagyis az orosz tüzérségi tűz és a telepített aknamezők megállították az ukrán előrenyomulást, mielőtt megközelíthették volna az orosz állásokat.)

2023 novemberétől a zaporizzsjai és a bahmuti fronton az oroszok már elkezdték visszafoglalni azokat a területeket, amelyekre korábban az ukránok a nyáron benyomultak.

Mi volt a nem várt ukrán katonai kudarc háttere? 

Az okok között szerepel, hogy Kijev – és a nyugati katonai vezetés – jelentős mértékben alábecsülte azokat a többlépcsős, jól kiépített és jól aláaknásított védvonalakat, amelyeket az orosz hadsereg emelt 2022 végétől mintegy kétezer kilométer hosszan Délkelet-Ukrajnában és az orosz–ukrán határon. (2022. szeptember elején Harkov megyében a frontvonalat csak lazán elhelyezkedő orosz megerősített harcállások hálózata alkotta, amelyek közül néhányat kiiktatva az ukrán csapatok akadálytalanul beözönlöttek a hadműveleti mélységekbe. Ezzel szemben 2023 nyarától az ukrán csapatok – a leginkább az első világháborúra emlékeztető – mélységében tagolt orosz védelemmel találták szemben magukat.) 

Az oroszok a 2022-es hadjáratokban ugyan érzékeny veszteséget szenvedtek, de az orosz hadsereg morálját a végrehajtott visszavonulások nem törték meg. A nyugati szakértők figyelmét az is elkerülte, hogy az ukrán ellentámadások során az oroszok mindenhol tervszerűen vonultak vissza. Az ukránoknak még zászlóalj- vagy századszintű orosz erőt sem sikerült sehol körbekeríteniük. Így az Észak-Ukrajnából történő 2022. április eleji visszavonulás, a 2022. szeptemberi Harkov megyei ukrán offenzíva idején történt gyors orosz csapatkivonás és a Dnyeper jobb partjának a három nap alatti gyors kiürítése is katonailag helyes döntésnek bizonyult. Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus szerint eleve a legfőbb cél nem a területek merev tartása, hanem az ellenséges haderő végső legyőzése és megsemmisítése. 

A várva várt és a nyugati sajtóban is előre sikerként beharangozott 2023-as ukrán ellenoffenzíva kezdetén kevesen írtak arról, hogy a támadás megkezdésekor az ukrán félnek sem létszámbeli fölénye, sem légi fölénye, sem tüzérségi fölénye, sem haditechnikai fölénye nem volt a védekező orosz csapatokkal szemben. Élőerőben 2023 nyarára csaknem kiegyenlítettek lettek a számarányok. Az orosz légierő viszont jókora fölényben van a háború kezdete óta az ukrán légierővel szemben. Az orosz tüzérség teljesítménye mennyiségben és lövési intenzitásban is meghaladta az ukrán oldalét. Technológiailag pedig az orosz hadsereg folyamatosan adaptálódott az ukránok kezén lévő – eleve korlátozott darabszámú – modern nyugati fegyverekhez, a Bayraktarok elleni hatékony védelemtől kezdve a Himars rakéták rádióelektronikai zavarásáig. 2023 nyarára a déli frontszakaszon már a felderítő és harci drónok számát tekintve is előnyben volt az orosz hadsereg.

Az ukrán hadsereg a 2023-as nyári ellentámadás során becslések szerint több tízezer halottat és több száz darab haditechnikát vesztett, miközben a legjobban felkészített rohamdandárjait égette el feleslegesen az orosz védelmi vonalak sikertelen áttörésére. A 2023 nyári események azt is megmutatták, hogy a NATO-módszerekkel, Nyugaton kiképzett ukrán alakulatok eltérő harctéri körülmények között – ahol nincs például a gyalogságot védő légi fölény –  nem tudnak hatékonyak lenni.

Stratégiai hibának számított, hogy az ukrán hadvezetés – valószínűleg politikai okok miatt – megosztotta a 2023 nyári offenzíva irányát. Ahelyett, hogy az elsődleges célnak számító déli zaporizzsjai frontra koncentrálta volna elsöprő erejű támadását – itt lokálisan egy erős túlerőt képezve –, megosztotta az ütőerejét. Az Azovi-tengerhez való tervezett kijutás mellett 2023 nyarán – miután az orosz Wagner zsoldoscsoport május végére elfoglalta a várost – az ukránok megpróbálták körbekeríteni és visszafoglalni Bahmutot, hónapokig sikertelenül ostromolva a várost körbevevő településeket és magaslatokat.

Ráadásul Harkov megye keleti részén, Kupjanszk közelében az oroszok 2023 nyarán elterelő hadműveletet indítottak. Ukrajna ragaszkodott a statikus védelemhez – nem akarta azokat a Harkov megyei területeket feladni, amiket 2022 őszén felszabadított –, ezért az ukrán hadvezetés kénytelen volt Kupjanszk térségébe is jelentős csapatokat átdobni, tovább gyengítve a déli fronton Tokmak és Melitopol felé törő fő ütőerejét.

Nem utolsósorban az előre sikerként leírt és sztárolt 2023-as ukrán ellentámadás nagyjábóli időpontját és helyét jól lehetett tudni. Az orosz felet az ukrán támadás 2023. június eleji megindulásakor semmilyen meglepetés sem érte. Ukrajna egyszerűen nem tudott máshol támadni, csak a déli zaporizzsjai fronton, az Azovi-tenger irányába. Az összes többi irány stratégiailag szinte érdektelen volt: Harkov vagy Szumi megyéből a hatalmas Oroszországba benyomulni nem lett volna katonailag és politikailag célszerű. Ha Luganszk megyében indítottak volna nyári offenzívát, ott az ukrán csapatok egy zsákba – északon az oroszországi területek, délen Donyeck megye – kergették volna bele magukat. Donyecknél kiterjedt nagyvárosi agglomeráció és ipari övezet van, ahol nagyon nehéz bármilyen előrenyomulás, ráadásul itt mindkét fél által nyolc éve folyamatosan bővített és erősített védvonalak voltak.

Valójában ez a 2023-as nyári hadjárat lett volna az utolsó esély arra, hogy egy újabb meglepetésszerű győzelemmel – eljutva a Krím bejáratáig – az ukránok nagyjából a saját feltételeik mellett ültessék a tárgyalóasztalhoz Oroszországot, és egy számukra kedvező békét erőltessenek ki. Ez a béke azonban legfeljebb az elért frontvonalak rögzítését jelentette volna. De semmiképp sem jelentette volna a Krím félsziget vagy a Donbász visszaadását, amit Kijev lépten-nyomon hangoztatott. Erre az oroszok még egy komoly katonai vereség esetén sem lettek volna hajlandók. Ennek erőltetése azt jelentette volna, hogy a konfliktus egy nukleáris háború szakaszába megy át.