Oroszország és a világ a beszláni túszdráma után

Ma már senkinek nem lehet kétsége felőle, hogy az euroatlanti civilizációban a terror váltotta fel a hagyományos háborúkat. Az iszlám világ radikális csoportjainak dzsihádja a zsidó-keresztény kultúrkör ellen. Megélhetési vallásháború, a kőolajkincs feletti dominanciáért folytatott küzdelem diszkrét szempontjaival a háttérben.

Külön balszerencse, hogy ebben a pokoli leszámolásban a két legnagyobb célország, az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország élén nem nagy formátumú államférfi, hanem a szörnyű tragédiákból személyes politikai tőkét kovácsoló politikus áll. Az óceán túlsó partján a novemberi elnökválasztás után majd csak eldől valami - legalább annyi, hogy feleslegessé válik az iraki megszállással kapcsolatos kardcsörtetés, amely már-már elviselhetetlenné vált a választási kampányban.

De mi lesz Oroszországban? Vlagyimir Putyin elnöki tevékenységének fő jelszava idáig a stabilitás volt. 2000 januárjában, amikor a fiatal államfő magabiztos, kemény fellépése véget vetett az 1990-es évek káoszként megélt demokratikus kísérletének - az orosz talajon gyökértelen, érthetetlen pluralizmusnak, a sokkterápiának, a birodalmi defetizmusnak -, az oroszok megkönnyebbülten fogadták a változást. Putyin lényegében szabad kezet kapott az ország népétől, hogy a plurális demokrácia intézményrendszerének fokozatos felszámolásával megteremtse egyszemélyi uralmát, s cserébe megteremtse a stabilitást.

Beszlán után az oroszoknak szembe kell nézniük azzal, hogy a társadalmi fejlődés e legfőbb prioritása illúzió volt. Putyin második elnöki ciklusának kezdetétől egymást érik az erről tanúskodó katasztrófák: a Kreml helytartója, Ahmed Kadirov elleni terrorakció Groznijban május 9-én, a június 22-ére virradóra az észak-kaukázusi Ingusföld fővárosa, Nazrany elfoglalása (az ott elfogott csecsen, arab, grúz, sőt orosz terroristák szabadon bocsátása volt a beszláni támadók egyik legfőbb követelése!). De Putyin politikájának kudarca a Jukosz olajvállalat ellen jellegzetesen politikai rendőrségi eszközökkel végrehajtott leszámolás is, amely megingatta a nyugati befektetők bizalmát, és újabb dollármilliárdok kimenekítéséhez vezetett. A stabilitás helyébe lépő bizonytalanságot növelte a szükséges, de parancsuralmi módszerekkel végrehajtott, s ezért bumerángnak bizonyult bankreform is, amely a júliusi bankválsághoz vezetett. Nyáron elkezdődött a nyugdíjasok korábban elképzelhetetlen országos tüntetéssorozata az őket kedvezményeiktől megfosztó, hasonlóképpen dilettáns módon "elővezetett" szociális törvénycsomag ellen. És akkor még nem beszéltünk a merényletekről, amelyek során Beszlánban is nyilvánvalóvá vált, hogy a kimenekülő túszokat földre teperő, összevissza rohangáló kommandósoknak fogalmuk sincs róla, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Vlagyimir Rizskov képviselő túlzott néhány napja, amikor a Putyin-korszak "stabilitását" a "brezsnyevi pangáshoz" hasonlította. De tény, hogy a szovjet politikai rendőrségben szocializálódott jelenlegi orosz vezetés nem ismer mást, mint az erő nyelvét. A beszláni tragédia utáni, az orosz elnök drámai tévébeszédében a Szovjetuniót siratta, és fokozott fegyverkezést ígért (a jövő évi költségvetés 40 százalékát kapja a hadügy).

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a fenyegetés, az erődemonstráció ugyanilyen reakciót vált ki a kaukázusi népekből. A 200 emberéletet követelő nazranyi tragédia, a beszláni terroristák élő adásban közvetített lincselése, a Dagesztánban érlelődő robbanás és a vahhabitákkal teli Karacsáj-Cserkesz Autonómiából tömegesen menekülő oroszok beszámolói nem hagynak kétséget a felől, hogy az Észak-Kaukázus újra puskaporos hordóvá vált.

A konfliktushalmaz kezeléséhez Putyin sok mindent tehetne a 80-90 százalékban költségvetési támogatásból élő, közel 60 százalékos munkanélküliséggel küzdő régióban. Csakhogy nem tud, mert még 2000-ben a katonai körzetekkel megegyező régiókra osztotta az országot, és választott vezetők helyett csak neki elszámolással tartozó elnöki megbízottakat nevezett ki élükre. Ez pedig a lojalitás fejében elnézett korrupció és önkény akadálytalan tombolásához vezetett. Az elnöknek most a maga teremtette rendszert kellene lerombolnia a változáshoz. Sőt, még gesztusokat is kellene tenni. Horribile dictu ellátogatni a 20 millió oroszországi muzulmán valamelyik kegyhelyére. Eltakarítani Groznij csecsen főváros főteréről a csecsenek első hóhérának tekintett Jermolov tábornok szobrát. Meghívni a Kremlbe a csecsen vének tanácsa tagjait. De nincs módja rá, hogy ilyen lépésekkel húzza ki a talajt a terroristák és a terrorizmus lába alól. Beszlán után ugyanis csak az erőpolitika újabb aktusaival javíthatja az őt 2000-ben hatalomra segítő keményvonalas kágébés és tiszti csoportok előtt amúgy is meggyöngült helyzetét.