A harmincöt éves olajválság

Az ok

1973 októberében tört ki a bő két hétig tartó, jom kippuri háború, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók legszentebb ünnepén megtámadta az 1967-es, hatnapos háborúban győztes és arab területeket elfoglaló Izraelt.

A meglepetésszerű támadást az izraeliek visszaverték, átkeltek a Szuezi-csatornán, majd hallgatva az ENSZ békefelhívására (és nem mellesleg az Egyesült Államok közbenjárására) végül Kairótól 120, a szír fronton pedig Damaszkusztól 32 kilométerre álltak meg. 

A háború miatt 1973. október 16-án az addigi hordónkénti 3 dolláros olajár hirtelen 5 dollárra emelkedett, azaz egyik napról a másikra 70 százalékos áremelkedés következett be: a kurzus a következő évben elérte a hordónkénti 12 dollárt. Az OPEC ekkor határozta el, hogy az arab országokkal való szolidaritásból, amíg Izrael vissza nem adja az elfoglalt területeket és a „palesztin nép jogait”, addig a kitermelést mérséklik, és azon országoknak nem szállít, amelyek a jom kippuri háborúban Izrael oldalán álltak. Így olajszállítási bojkott alá vették az Japánt, az Egyesült Államokat, valamint annak nyugat-európai szövetségeseit is.

- 1973. október 15. Olajtakarékossági intézkedéseket vezetnek be a tőkés országokban – írja a Világgazdaság

- 1973. október 17. Az OAPEC (az OPEC arab államokat magába foglaló ága) bejelenti, hogy korlátozza az olajexportot azokba az államokba, amelyek a háborúban Izraelt támogatják – kitör az olajválság

- 1973. október 17. Nixon amerikai elnök fogadja az olajexportáló arab országok vezetőit

- 1973. október 20. Az USA, Japán és a Szovjetunió kőolaj- és gázipari együttműködésről tárgyal

- 1973. október 23. A háború vége. A sajtó viszont az „olajfegyver” bevetéséről ír, amelynek része a termelés csökkentése, az export korlátozása, és az árak emelése.

- 1973. október 25. A Közös Piac az olajkereskedelem szigorú ellenőrzését javasolja

- 1973. október 29. A Szovjetunió felajánlja Iraknak segítségét az el nem adható olajkészletek értékesítéséhez. Az olajválság immár egyértelmű jele, hogy 20 százalékkal csökkent az OPEC-országok kitermelése

Hatások

„Az olajválság jelentős jövedelem-újraelosztást jelentett a világ olajimportőreitől az olajexportőrök, de különösen az OPEC felé, ahol a fogyasztás hagyományosan alacsony és a megtakarítási ráta magas, ugyanakkor a pénzügyi rendszer fejletlen, nem utolsósorban azért, mert az arab országokban nagyon erős Korán hatása. Az olajválság eredményeként visszaesett a világkereskedelem, világgazdasági válság alakult ki, ami különösen a fejlődő országokat sújtotta. A fejlett országokban ugyanakkor nagymértékű pénzügyi és bankkrízisek következtek be. Anglia az olajválság előtt esett át egy hitelezési válságon, és csak az úgynevezett mentőcsónak-akció mentett meg mintegy harminc másodlagos hitelintézetet a fizetésképtelenségtől. Ezt követően az infláció 25 százalékra emelkedése miatt a gazdaságpolitika letért az évtizedek óta adoptált keynesiánus útról és áttér a monetarizmusra. A második olajsokk idején 1978 és 1980 között az OPEC az olaj árát megduplázta, ami mély válságba döntötte az iparosodott országokat, megemelte a kamatszínvonalat, és nagymértékben hozzájárult azokhoz az adósságválságokhoz, melyek a következő két évtizedben a fejlődő országokat sújtja” – foglamaz Jaksity György a Mindentudás Egyetem számára készült előadásában.

Az NSZK is megérezte

Ulrich Harbecke történész így eleveníti fel a bő három évtizeddel ezelőtti közel-keleti válságot: "Október 17-én az arab államok úgy határoznak, hogy mindaddig korlátozzák a kőolajtermelést, amíg Izrael ki nem vonul az Egyiptomban és Jordániában megszállt területekről. Az olajbojkott főleg az USA-t, de több európai országot is arra akarja kényszeríteni, hogy változtassanak proizraeli álláspontjukon. Első ízben jött létre a harmadik világban szilárd nyersanyagkartell-egységfront az ipari államokkal szemben. Az olajról van szó, amely a technikai civilizáció éltető folyadéka."

Az amerikaiak és a hollandok egyáltalán nem kapnak "életelixírt" a térségből, így a tulipánok földjén az öreg kontinensen nóvumként, már 1973 novemberének elején betiltják a vasárnapi gépjármű-közlekedést.

Nagy-Britannia szükségállapotot vezetett be. A kőolaj háromnegyed részét az arab régióból importáló NSZK három héttel később kezdi a vasárnapi autózási stopot. A hamburgi Stern magazin kihalt sztrádaképekkel illusztrált tudósításában így kommentálta a - kényszerűen környezetbarát - víkendek kiváltó okait: "Az arab petróleumhercegek megengedhetik maguknak, hogy a földgázt egyszerűen elégessék. Egyedül a kőolaj több dollárt csorgat a kasszájukba, mint eddig bármikor. Az októberi jom kippuri háború alatt a szaúdiak és a Golf-térség olajsejkjei felfedezték maguknak a fekete aranyat mint fegyvert. 25 százalékkal mérsékelték a termelést, s örömteli mellékeffektusként a duplájára ment fel a nyersolaj ára. A nyugati világ pánikba esett."

A szövetségi köztársaság ipari nagyhatalomként 1973-ban közel 135 millió tonnányi olajat használt fel, miközben belföldi kitermelése a hétmillió tonnát sem érte el. Az energiaválság mérséklése érdekében a vasárnapi autózás tilalma mellett országúton 80 km/órás, sztrádán 100-as sebességkorlátozást léptettek érvénybe 1973 végén. A Brandt-kormány gazdasági tárcáját irányító Hans Friderichs a polgárok takarékosságára apellált.

A krízis hatásai tehát rávilágítottak Európának a külső energiaforrásoktól való függésére, s ezáltal sebezhetőségére. Egyértelművé vált továbbá, hogy az energiaágazatot többé nem lehet elszigetelni az egységesülő közös piactól. Mindez a közös energiapolitika gyors fejlődését eredményezte, amelynek során három alapvető cél került előtérbe: az energia belső piacának kialakítása, külső energetikai kapcsolatok kialakítása és az ellátás biztonságának megteremtése, illetve az energia felhasználásával és előállításával járó negatív környezeti hatások csökkentése.

Mélyben az autóipar

Az olajválság közvetlen hatással volt az autóiparra, leginkább az Egyesült Államokban. Az 1973-as és 1979-es olajválság és az új környezetvédelmi szabályozások arra kényszerítették a tervezőket, hogy felülvizsgálják az érvényes technológiákat. Az üzemanyagfogyasztás csökkentésére az elektronikus, majd informatikai rendszerek fejlesztése jelentett megoldást. A gépjárművek súlyát is csökkenteni kellett, így terjedt el az alumínium, a könnyű ötvözetek és a műanyagok használata, s eltűntek a külső dekorációk, különösen a krómozás. Az áramvonalas autók reneszánszukat élték. Ezeket a fejlesztéseket a gazdasági konjunktúra és a környezetvédelmi törvényhozás tette lehetővé. A folyamatoknak kedveztek a fogyasztói igények: a hetvenes éveket két "kisautó" elterjedése jellemzi - a Volkswagen Golf és a Renault 5-ös több verzióban került piacra.

Ekkor kezdett a japán autógyártás igazán a külső piacokra termelni. Az 1970-es években a Toyota Corolla a világ legnagyobb darabszámban eladott autójává vált. A Nissan, a Honda és a Toyota gyorsan meghódította Európát és Amerikát. 1980-ban hét millió legyártott autóval Japán megelőzte az USA-t, amely első helyét csak 1984-ben tudta visszaszerezni.

Az USA-ban a hatvanas évekbeli, többnyire 5-6 ezer köbcentis, V8-as motorral szerelt aszfaltcirkálók, illetve izomautók (például Ford Mustang) után megjelentek a takarékosabb modellek.

A takarékosságot persze az amerikai léptékkel kell értelmezni: a V8-as blokkokat a V6 váltotta fel, és a 20-25 literes fogyasztást sikerült 10-15 liter környékére leszorítani. E törekvéseknek jellemző képviselője a Chevrolet Citation, amelynek fejlesztése 1974-ben kezdődött meg.

A kissé groteszk kinézetű  járművet 1979-ben mutatták be, árát 6000 dollár alá lőtték be. A modell sikeresnek bizonyult, hiszen nagyjából 800 ezer darabot adott el belőle a General Motors. 

A szocialista autóiparra különösebb hatást nem gyakorolt a krízis, egy-két, a prototípus bemutatásáig eljutó próbálkozástól eltekintve. Extrém fogyasztású autókat csak a szovjetek és a csehszlovákok gyártottak, ám azok az átlagember számára nem voltak elérhetőek: pártfunkcionáriusok és gazdasági vezetők szállítására szolgáltak. (Ez utóbbiak közé tartoztak a cseh Tatra modelljei, a szovjet VolgaM24 és persze a Zil.)

Szocialista országok

Az 1973-as olajválság megrendítette a szovjet megszállás alatt álló országok gazdaságát is. Magyarország ráadásul hagyományosan energiahordozó és vegyi-ipari alapanyag-importáló országként fokozottan sebezhetőnek bizonyult. Az akkori krízisre hibás választ adott Magyarország: míg a nyugati országok ebben az időszakban termelési és fogyasztási szerkezetüket az emelkedő árakhoz tudták igazítani, harmadik világbeli országok sorába kényszerített hazánk esetében szó sem lehetett a kihívások rugalmas kezeléséről. Növekvő állami szubvenciókkal próbálták mesterségesen tompítani a termelők felé irányuló hatásokat.

Az MNB 1970-ben eurodollár-kötvényt bocsátott ki, ez utalt először arra, hogy a következő évtizedben felfut a hitelforgalom. A szabad országokkal folytatott cserearány-változások veszteseinek listájára kerültünk, ezek a mutatók 1973-1975 között 26 százalékkal romlottak.

1973-78 között a magyar adósságállomány több mint többszörösére növekedett: 2861 millió dollárról 9468 millió dollárra emelkedett. 1979-re hazánk bruttó adósságállománya meghaladta a 10 milliárd dollárt. Az abnormális méretű hitelfelvétel fő okai között a magát szocialistának nevező, egyébiránt a civilizált országok által a forradalom leverése után évtizedekig vitatott legitimitású magyar vezetés hibás makrogazdasági döntéseket hozott. A helyzetet súlyosbította a szovjet típusú, torz gazdasági berendezkedés.

A válság és a sajtó

A magyar sajtó az akkori viszonyoknak megfelelően tálalta az eseményeket: a tudósításokban a nyugati országokban uralkodó válsághelyzetet taglalták hosszasan, hangsúlyozva, hogy a szocialista tömb országait nem, vagy igen korlátozott mértékben érintik az események. A magyar sajtó nem feledkezett meg a Szovjetunió békítő szerepének bemutatásáról sem, és többször hangsúlyozták, hogy a szovjet olajellátás – az igen nagy volumenű export, és a minimális import miatt – nem forog veszélyben.

Az olajpiac ma

Az 1973-as válság a mai olajpiacon is érezteti hatásait: az árak folyamatosan növekednek, a feltételeket továbbra is a termelő országok igyekeznek meghatározni, és a világpolitikai fejlemények is komolyan beleszólnak az árak alakulásába. A 2008-as év ugyanakkor különlegesnek számít: a növekvő keresletre vonatkozó várakozások, és persze a pszichológiai tényezők június végére történelmi csúcsra – 140 dollár fölé – emelték a kurzust, a pénzügyi válsággal együtt járó recesszió miatt viszont öt hónap alatt nagyjából harmadára esett vissza a fekete arany ára.

- 1973. október 15. Olajtakarékossági intézkedéseket vezetnek be a tőkés országokban – írja a Világgazdaság

- 1973. október 17. Az OAPEC (az OPEC arab államokat magába foglaló ága) bejelenti, hogy korlátozza az olajexportot azokba az államokba, amelyek a háborúban Izraelt támogatják – kitör az olajválság

- 1973. október 17. Nixon amerikai elnök fogadja az olajexportáló arab országok vezetőit

- 1973. október 20. Az USA, Japán és a Szovjetunió kőolaj- és gázipari együttműködésről tárgyal

- 1973. október 23. A háború vége. A sajtó viszont az „olajfegyver” bevetéséről ír, amelynek része a termelés csökkentése, az export korlátozása, és az árak emelése.

- 1973. október 25. A Közös Piac az olajkereskedelem szigorú ellenőrzését javasolja

- 1973. október 29. A Szovjetunió felajánlja Iraknak segítségét az el nem adható olajkészletek értékesítéséhez. Az olajválság immár egyértelmű jele, hogy 20 százalékkal csökkent az OPEC-országok kitermelése Az olajár alakulása A negyvenes évek közepétől egészen 1973-ig hozzávetőlegesen három dollárért kínáltak egy hordó olajat. Ám a gyarmatok függetlenné válása, az olajipar államosítása, a cserearányok romlása és a közel-keleti feszültségek, háborúk következtében az olaj ára hirtelen megnégyszereződött. Ha viszont a dollár mai értéke alapján pillantunk vissza, akkor kissé más a kép, hiszen az olaj reálára 15 dollár körül ingadozott, majd negyven fölé szaladt, s 1979-1980-ban az iráni forradalom hatására elérte a nyolcvan dollárt.

Aztán hanyatlott - kisebb kitüremkedéssel az első öbölháború idején -, majd az utóbbi két évben indult újra emelkedésnek, elsősorban a világgazdaság fellendülését, Kína és India szédületes iparosodását, modernizációját és motorizációját követve, kiegészülve persze a félelmekkel Venezuelát, Nigériát, a Közel-Keletet, Iránt, Oroszországot, a nemzetközi terrorizmust, sőt a trópusi viharokat illetően. Ám a reálár - miközben a nominális ár hatvan dollár fölé kapaszkodott - még mindig nem közelíti meg a nyolcvanas évek elején mért csúcsot. Sőt, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) friss és átfogó tanulmánya megjegyzi, az utóbbi három évtizedben nem is alakult ki trend az olajárban, s ez alaposan félrevezette az iparági befektetőket, a finomítókat, az alternatív források amúgy lelkes híveit. Meg persze a fogyasztókat. Egyrészt elmaradtak a szükséges beruházások, fejlesztések, másrészt az utóbbi évtized meglehetősen nyomott árai rászoktatták az amerikaiakat - a legnagyobb fogyasztókat - a pazarlásra. Például egy liter benzin még mindig olcsóbb az USA-ban, mint ugyanennyi palackozott víz. Magyarországon, ahol az európai gyakorlatnak megfelelően az adók miatt jóval drágább a benzin, mint az Egyesült Államokban, egy liter üzemanyag mai 230 forint feletti rekordáráért akár másfél doboz sört is kaphatunk.

Képgalériánk megtekintéséhez kattintson a képre Kattintson a képre a képgalériához Kattintson a képre a képgalériához -->
[enews_gallery id='419975']