"Ne áltassuk magunkat, ez nem az igazi válságkezelés!"

A pénzügyminiszter nemrég a Magyar Európai Üzleti Tanács éves jelentésének sajtótájékoz-tatóján kijelentette, hogy nem ért egyet azzal, hogy Magyar-ország jelenlegi helyzetét nem a világválság okozta.

Olyannyira elcsépeltté vált a válság fogalma, hogy közben az emberek jelentős része már észre sem veszi, hogy a politika és a közbeszédet befolyásolók milyen mértékben torzították el a valódi helyzetet, alibiként használva a világválságot. Ma már szinte minden központi intézkedés, törvény, elvárás, lemondás, visszavonás, csonkítás indoka a világválság.

Az az általános kép alakult ki, hogy Magyarországot a világválság „küldte padlóra”. Sajnos ezt a hétköznapivá vált állítást nagyon sok döntéshozó még akkor sem korrigálja, ha jól tudja, hogy ez nem így van. Ráadásul ebben az esetben nem is a hazugság a legnagyobb baj, hanem az, hogy rossz, hiányos a megoldásra adott válasz. Egy válságos helyzetből csak olyan módon lehet gyorsan kijönni, ha azokat az okokat, hibás folyamatokat, hiányosságokat számolják fel vagy korrigálják, amelyek az országot ebbe a helyzetbe juttatták. És ez Magyarország esetében nem a pénzügyi világválság.  

Ennek bizonyítására időben vissza kell mennünk. Két, egymástól függetlennek látszó folyamatot kell végigvezetnünk. Az egyik a tőzsdevilág változásai, a másik a fogyasztói társadalom hatása.

A kilencvenes évek elejétől a kinyílt világ hatására felerősödött folyamatok közül a globalizáció mint gazdasági folyamat felgyorsította a versenyt; évtizednyi idő alatt jelentős gazdasági növekedést produkálva iparágakat rendezett át. A gazdaság hajtóerejét jelentő tőzsde folyamatosan növelte forgalmát, miközben a percről percre profitnövelést erőltető arctalan brókerek és spekulánsok seregének irányítása alá került.

Jellemző – a svájci IMD intézet által publikált - adat, hogy a kilencvenes évek közepén a világ 35 ezer dollármilliárdnyi éves összes GDP-jével szemben a spekulánsok, a befektetők, a pénzügyi intézetek által mozgatott pénz mennyisége elérte a napi(!) 7-8 ezer milliárd dollárt. E folyamat következményeként az évek során elvált egymástól a tőzsdei vállalatok valós és tőzsdei értéke. Nagyon jelentős értéknövekedés mögött nem volt ugyanakkora hozzáadott érték. A „pénzcsinálási” versenyben egyre nagyobb lett a tőzsdék értékébeni fiktív hányada, más szóval növekedett a tőzsdei lufi.

Törvényszerű volt, hogy ez a lufifújás nem tarthat soká. Az első jel a 2001-es „dotkom” pukkanás volt. A teljes tőzsdei lufi végül nem magától, hanem külső hatásra, a pénzügyi világválság miatt a közelmúltban pukkant ki. Addig azonban - közel két évtizeden át - erről a területről mérhetetlen mennyiségű pénz került a világ pénzügyi hálózatába.

A fogyasztói társadalom – elsősorban a fejlett országokban - már jóval a rendszerváltás előtt erősödött, de az igazi, mindent elsöprő hatása a kilencvenes évek információs társadalmának kialakulásával, a fogyasztást korlátlan, manipulatív módon serkentő globális kommunikációs kultúra elterjedésével vált általánossá. A média által befolyásolva generációk kerültek abba az állapotba, hogy a mesterségesen keltett irreális vágyakat elérhetőnek látták és látják ma is.

Megszűnt a biztonságra törekvés, a takarékosság!

Lapozzon!

Társadalmak sokaságában jelentősen lecsökkent, sőt adott társadalmi rétegekben megszűnt a takarékosság, a biztonságra törekvés szándéka, felváltotta a hitelre vásárlás elsöprő divatja. Természetesen a bankok is gerjesztették ezt a folyamatot, mert a rendelkezésre álló hatalmas pénzeszközök kihelyezése alapvető érdekükké vált.

A kilencvenes években az amerikai hitelpiacon még maga a kormány is jelentős mértékben bátorította az ingatlanpiaci hitelezést. A hiteldömping pedig magával hozta a kockázatkezelés devalválódását. Az évek során - elsősorban Amerikában - igen jelentős mennyiségű, nagy kockázatú hiteltömeg jött létre. Ezeket a kétes értékű hiteleket az amerikai bankok aztán szépen „becsomagolva”, kockázati jellemzőjük eltüntetésével, refinanszírozásként eladták a világ bankhálózatában.  Lényegében az amerikai pénzügyi szektor sok-sok döntéshozóinak felelőtlensége elért egy kritikus tömeget és bedőltek a hitelek, elkezdődött a pénzügyi válság, első ütemben magával rántva mindazokat a pénzintézeteket, amelyek vettek ezekből a hitelcsomagokból.

A hitelválság bizalmi válsággal járt együtt, aminek már közvetlen gazdasági hatása is lett. Így okozta a hitel-lufi kipukkanása a tőzsdei lufi durranását is. A tőzsdei válság hatalmas értékcsökkenéssel járt és jár, mert - amint ilyenkor lenni szokott - az inga túllendült, és a világ nagy vállalatainak értéke jóval a valós értéke alá csökkent. Ez és a fogyasztás drámai csökkenése értelemszerűen jelentős visszaesést eredményezett, amely már gazdasági válságként terült szét a világban.

Egy–másfél év alatt összeomlott a neoliberális gazdaságpolitika, a piaci fundamentalizmus. Kiderült, hogy nem lehet mindent a piacra bízni, mert a profitéhség nem önkorlátozó. Az elmúlt évtizedben mindezt nagyon jól tudták azok az országok kormányai, ahol finomhangolással korlátozták a profitvágy társadalomromboló hatásait. Németország, a skandináv országok, Szlovénia, Ausztria és még mások, óvatos gazdaságpolitikával igyekeztek korlátozni a piac negatív hatásait, igaz még nekik sem mindig sikerült. Olyan országok, ahol elsöprő módon érvényesült ez a neoliberális gazdaságpolitika, lényegesen kiszolgáltatottabbá váltak. Ebbe a csoportba tartozik a volt szocialista országok nagyobbik része, élén Magyarországgal.

Mindezek következményeként széles körben hangoztatott tanulság: a mindenkori kormányoknak az ország kiegyensúlyozottabb működésében az eddigieknél nagyobb a szerepe és felelőssége. Elsősorban a gazdasági környezet szabályozásával kell és lehet a tőke által vezérelt gazdaság és a tőke nélküli társadalom közötti egyensúlyt kialakítani. Ezzel megnőtt a kormányok felelőssége (nem lehet mindent a piacra bízni), ami azt is jelenti, hogy a válságkezelés sem állhat csupán a makrogazdasági, fiskális korrekciókból.

Magyarországról a globális méretű válságokkal kapcsolatban két dolgot kell feltétlenül megjegyezni:

Lapozzon!

1. Magyarországon nem keletkeztek hatalmas megtakarítások, amelyeket kétes értékű hitelek megvásárlására lehetett volna fordítani, mint ahogy azt Izland tette, ahol jelentős mennyiségben saját és angol betétek halmozódtak fel. A magyarországi bankok nem vásároltak mérgezett hitelcsomagokat, így a pénzügy világválság közvetlenül nem érinti őket. (Néhány, Magyarországon működő leánybank lehet közvetve érintett az anyacége által, de megfelelő pénzügyi felügyelettel ennek begyűrűzése kivédhető. )

2. Magyarország gazdaságában a tőzsde nem játszik meghatározó szerepet (sajnos, mert az egy fejlettebb gazdasági stádiumot jelentene), tehát annak válsága sem lehet oka a hazai állapotoknak. Az igaz, hogy a tőzsdeválság, mint általános gazdasági válság - elsősorban a magyar exportra - már valóban hatással van. Természetesen egyetlen ország sem kerülheti el a kétfajta világválság hatását. De a hatás mértéke az adott ország közvetlen érintettségétől és az ország gazdaságának állapotától, kiszolgáltatottságától függ. Ezek alapján kijelenthető, hogy a magyar gazdaság, az államháztartás mélyrepülése nem a világválságokkal kezdődött.

Már 6–7 évvel ezelőtt elindult az a folyamat, amelynek eredménye az ország jelenlegi állapota. Ezért a többségében hibás, állandóan változó kormányzati politika a felelős. Négy év túlköltekezés és egyhelyben topogás, majd három év megalapozatlan, téves és kapkodó korrekciós kísérletei vezettek ide.

A felelősség kérdésén túl felsorolhatóak mindazok a legfontosabb lépések, amelyeket ezekben az években a kormányzatok mellőztek: tartalomvezérelt szerkezeti reformok, a gazdaság dinamizálása, társadalmi és szociális gondok kezelése, a korrupció visszaszorítása, közbiztonság, piacvédelem stb., mint a gazdaságot közvetlenül érintő és elmaradt programok; vagy azok, amelyeket inkább elhagyhattak volna: a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, a tudománypolitika szétzilálása, gazdátlansága, esetenkénti rombolása.

Mindez az ország működésének többéves stagnálását, nagyon sok területen a visszaesését eredményezte, nem beszélve a jelentős nemzetközi bizalomvesztésről. Ezeknek az éveknek eredményeként Magyarország a régió éllovasából egy program nélküli, vergődő gazdaságú és rendezetlen társadalmú országgá vált, ahol a gazdaság dualitásának következményeként leginkább csak a nemzetközi vállaltok prosperálnak.

Nem az a baj, hogy a válságkezelő politikusok zöme nem fogadja el, hogy a jelenlegi állapot nem elsősorban a világválság következménye, hanem az, hogy a válság kezelésében nem foglalkoznak az igazi bajok orvoslásával. Ha jól megnézzük, működésében vegetál az ország, néhány probléma reaktív kezelésén túl csupán fiskális „válságkezelés” folyik. A hatékony megoldáshoz több területen kellene - megfelelően előkészített programok alapján - a válságkezeléssel együtt az építkezést is elkezdeni. 

És ehhez messze nem elég a jelenlegi, alig egyéves mandátum, ehhez koncepcióra, stratégiára, többéves programra van szükség. Ebből az is következik, hogy a válságkezelő kormány legfeljebb néhány, külföld számára is eladható, tagadhatatlanul szükséges és sikeresnek tűnő makrogazdasági korrekciót tud – sokszor súlyos áron – felmutatni, de közben az ország forrás és értéktermelés szempontjából tovább süllyed. Minden sikernek tűnő eredmény ellenére süllyed, mert ezek a válságkezelési törekvések nem illeszkednek semmiféle távlatos programba, hisz’ nincs is ilyen. Nem politikai, hanem valóban racionális okokból kijelenthető, hogy a kilábalás szempontjából jelenleg minden hét veszteség.

A szerző az Ericsson Magyarország korábbi vezérigazgatója, majd előző elnöke