Bűnrészesek a hitelminősítők?

„Csalás”, „bűnös mulasztások”, „tudatos adathamisítás”, „súlyos összeférhetetlenség” – ilyen és ehhez hasonló kitételekkel jellemezte a világpiacot uraló három hitelminősítő tevékenységét a Moody’s egykori munkatársa az USA kongresszusának bizottsági meghallgatásán. Eric Kolchinsky azonban még ennél is tovább ment.

Azok után, hogy a pénzügyi rendszert csak az adófizetők százmilliárdjaival sikerült megmenteni a teljes összeomlástól, a hitelminősítők szinte ott folytatják, ahol abbahagyták: ismét értékelhetetlen követeléseket megteljesítő értékpapírokat minősítenek jónak – idézi az elemző szavait a Der Spiegel.

A mindenfajta felsőbb ellenőrzés nélkül működő hitelminősítők túlhatalmának veszélyeire ugyanakkor már jóval a válság előtt többen is felhívták a figyelmet. Így például Thomas Friedman, a New York Times kolumnistája 1996-ban úgy fogalmazott, hogy nem teljesen világos: az USA, vagy a cégek, önkormányzatok és egész országok hitelhez jutását meghatározó három nagy minősítő számít-e a tényleges világhatalomnak. Az igazán kockázatos játék akkor kezdődött, amikor a hitelminősítők a kilencvenes években olyan komplex strukturált pénzügyi termékek minősítésébe fogtak, amelyek viselkedésével kapcsolatban szinte lehetetlen volt komolyan vehető prognózist felállítani.

Annak ellenére, hogy sem piaci tapasztalat, sem bevált számítási módszer nem állt rendelkezésre, tömegesen osztogatták a legjobb besorolásokat a pénzügyi válságot okozó kétes minőségű értékpapíroknak. Mindez sokak szerint alapvetően a hitelminősítők rendkívül ellentmondásos státusára vezethető vissza.

Miközben a Standard & Poor’s, a Moody’s és a Fitch kijelentései vállalatokat vagy akár egész államokat dönthetnek romba, a nagy „megmondókat” senki nem ellenőrizte. Az esetleges jogi következmények alól úgy bújnak ki a minősítők, hogy besorolásaikat lakonikus egyszerűséggel nem kötelező érvényű „véleménynek” nevezik. Ezek közlése pedig nem más, mint csupán a szabad véleménynyilvánítás egy formája - állítják.

A fenti kifogással csupán az a gond, hogy maguk a hitelminősítők félhivatalos szerveknek számítanak, mióta az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) 1975-ben „államilag elismert statisztikai minősítőnek” nevezte el őket. Ettől kezdve a három nagy kijelentései egyfajta „hivatalos jóváhagyásnak” számítottak. A minősítők pedig úgy próbáltak minél nagyobb hasznot húzni a helyzetből, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően már nem az értékpapír vásárlójától, hanem a kibocsátótól szedtek díjat a besorolásáért.

Ebbe az új felállásba pedig kezdetektől fogva bele volt programozva az összeférhetetlenség, hiszen a kibocsátók nyilvánvalóan hajlandók volt sokat és még többet fizetni azért, hogy értékpapírjaik jó minősítést kapjanak. Ennek következtében állhatott elő az a bizarr helyzet Kolchinsky szerint a Moody’s-nál és a többieknél, hogy maguk a hitelminősítők munkatársai voltak a leginkább érdekeltek a kétes jelzálogpiaci papírok indokolatlanul jó minősítésében.

A három nagy munkatársai adtak tippeket a befektetési bankoknak, hogy hogyan „csomagolják újra” a különböző pénzügyi konstrukciókat a minél jobb eladhatóság érdekében. A következmények ismertek, a három hitelminősítő oligopóliuma elleni fellépés azonban még mindig várat magára.

Piaci szereplők szerint ugyanakkor egy állami segítséggel alapított hitelminősítő nem oldaná meg a helyzetet, mivel senki nem kíváncsi politikai szempontok alapján készített besorolásokra). Ráadásul az európai mivolt is nehezen értelmezhető, hiszen a hitelminősítések globális érvénnyel rendelkeznek, az azt kibocsátó cég bejegyzési helyétől függetlenül.

A piaci szereplők ellenkezése pedig nagyon sokat nyom a latba az európai hitelminősítő létrehozásával szemben, tekintettel a pénzügy lobbi nyomasztó brüsszeli befolyására Az Alter-EU független civil szervezet legutóbbi jelentése szerint ugyanis a szabályozási kérdések kidolgozásánál a pénzügyi szektor szembeötlő felülreprezentáltsága jellemző a brüsszeli tanácsadó testületekben.

Bár az EU április 23-ától állami felügyelet alá rendelte működésüket, a globális szabályozás kérdését ezzel még nem sikerült megoldani. Barack Obama amerikai elnök ilyen irányú törekvéseit például hamar megbénították, és a téma a vezető feltörekvő, illetve fejlett gazdaságokat tömörítő G20 napirendjéről is hamar lekerült. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) éves isztambuli gyűlésének peremén pedig teljesen nyíltan beszéltek a minősítők érinthetetlenségéről. Nincsen senki, aki helyettesíthetné őket – fogalmazott tömören a problémával kapcsolatban az egyik nagybank vezetőségi tagja.

Piaci szereplők szerint ugyanakkor egy állami segítséggel alapított hitelminősítő nem oldaná meg a helyzetet, mivel senki nem kíváncsi politikai szempontok alapján készített besorolásokra). Ráadásul az európai mivolt is nehezen értelmezhető, hiszen a hitelminősítések globális érvénnyel rendelkeznek, az azt kibocsátó cég bejegyzési helyétől függetlenül.

A piaci szereplők ellenkezése pedig nagyon sokat nyom a latba az európai hitelminősítő létrehozásával szemben, tekintettel a pénzügy lobbi nyomasztó brüsszeli befolyására Az Alter-EU független civil szervezet legutóbbi jelentése szerint ugyanis a szabályozási kérdések kidolgozásánál a pénzügyi szektor szembeötlő felülreprezentáltsága jellemző a brüsszeli tanácsadó testületekben.

Bűnrészesek a hitelminősítők? Bűnrészesek a hitelminősítők? -->