Mi a megoldás a devizahitelesek gondjaira? Újabb válaszok

Tegnap lapunkban Juhász Gábor és Raskó György fejtette ki megoldási javaslatát a magyar gazdaság egyik kiemelkedő problémájáról. A gondot a szerzők a devizahitelek forinthitellé való konvertálásával oldanák meg. (Kiindulópontjuk, hogy a gazdaságnak a 280 forint feletti euróárfolyam felelne meg, ma már teljesül is, hiszen a kurzus a 282-es szintet kerülgeti. )

Javaslatuk szerint a kormány létrehozna egy "kedvezményes kamatozású forinthitel-konstrukciót, melynek kezelésére az MFB lenne a legmegfelelőbb hitelintézet. Ezek után a devizahitelesek kapjanak egy határidőt, maximum 3 hónapot tartozásuk forinthitellé konvertálásra. A támogatásigény miatt célszerűnek látszik felső korlátot szabni az átváltható összeget illetően. Lehetne ez szerződésenként mondjuk maximum 15 millió Ft. Fontos, hogy normatív legyen a dolog, mert ez így egyszerűbb és hatékonyabb.

Mondjuk a 6 százalék alapkamat feletti részt teljes egészében át kellene vállalni, 4-6 százalék közötti résznek csak az felét, s amennyiben az alapkamat 4 százalék alá csökkenne, úgy a kamattámogatás is megszűnne. Egy ilyen vagy ehhez hasonló stratégiával el lehetne kerülni egy jelentős forint gyengülés esetén várható tömeges bedőléseket és a bankrendszer destabilizálódását" - teszik hozzá.

A cikkre oldalunkon vezetett blogjában reagál Oszkó Péter pénzügyminiszter is. A tárcavezető szerint több félreértés van a javaslatban. Így kiemeli, hogy "a szerzők magasnak tekintik a jelenlegi árfolyamot, ami lényegesen gyengébb, mint a válság előtti volt (akkor minden exportőr messze kedvezőnek ítélt egy jelenlegi szintű árfolyamot és eszébe sem jutott volna további gyengítésért lobbizni). Ráadásul félreérti az MNB politikájának a célját is, szociálpolitikának értelmezi a pénzügyi közvetítő rendszer stabilitásáért tett lépéseket, s nem veszi észre, hogy a bankrendszer stabilitása, kamatköltsége, s általában az ország kockázati felára elemi versenyképességi kérdés, talán még elemibb is, mint a termelékenységbeli hiányosságok elfedéséért sürgetett gyenge árfolyam. Egyébként pedig véleményem szerint tartósan nem követhető olyan politika, hogy a vállalati szektor vagy a mezőgazdaság termelékenységbeli fejlődésének elmaradását, hatékonyságbeli lemaradottságát árfolyampolitikával próbáljuk ellensúlyozni, ahelyett, hogy valós, értékteremtő fejlesztéseket hajtanánk végre. Ez szerintem egy hibás reflex, ami felzárkózás helyett tartós leszakadást eredményezet, mert az árfolyampolitika nem lesz képest huzamosabb ideig elfedni a szerkezeti hiányosságainkat."

Oszkó szerint a szerzők figyelmen kívül hagyják a "forintosítás" költségeit is. Felhívja a szerzők figyelmét, hogy úgy tesznek, "mintha a forintosítának az egyetlen akadálya az lenne, hogy a forintkamatok alacsonyabbak, mint a devizahitelek kamatai, s csak ezen kéne segíteni. A hazai adósságállománnyal kapcsolatban azonban önmagában nem, vagy nem csak az a probléma, hogy devizában áll fenn, hanem, hogy ténylegesen a külföld finanszírozza, mert a belföldi megtakarítások nem fedezik. Ha csak a felhalmozott adósság devizaneme jelentené egy ország sérülékenységét és kiszolgáltatottságát, akkor a görögöknek semmi gondjuk nem lenne, hiszen ők saját valutájukban, azaz euróban adósodtak el. Csakhogy nem ez a döntő kérdés, hanem, hogy az adósságállományból mennyit finanszíroz a belföldi megtakarítás, és mennyi származik külföldről. Magyarország teljes bruttó külső adósságállománya (állam és magánszektor együtt) nagyjából a GDP 130%-a, ami nem csekély arány. Az ország sérülékenysége nem is az államadósság mértékéből adódik, hanem az állami szektor és a magánszféra együttes külső adósságállományából. Ráadásul nem lenne elegendő a magánszektor adósságának forintra váltása egy szabadabb árfolyampolitikához, hiszen a gyengébb árfolyam a költségvetést ugyanúgy maga alá tudja temetni. A teljes külső adósságállomány forintosítására viszont igen kétséges, hogy milyen feltételekkel és árfolyamon kerülhetne sor, amikor ezt az állományt vagy továbbra is a külföldnek kéne finanszíroznia, vagy csak hiperinfláció mellett lehetne más forintforrásokat teremteni hozzá. Tehát egy ilyen konverziónak árfolyamveszteségben, illetve kamatköltségekben óriási egyszeri költségei lennének, amit külföldi finanszírozók biztos nem vállalnának fel puszta szívességből, tehát valamely belföldi jövedelemtulajdonost, vállalatokat vagy a háztartásokat, esetleg az államot terhelné, de tudjuk, hogy ez utóbbi terhei úgyis az előbbi kettőre hárulnak. Kérdés, hogy bármiféle bizonytalan növekedési előny mindezt ellensúlyozná-e, különösen, hogy a fenntartható növekedés, mint tudjuk nem gyenge árfolyamból, hanem termelékeny versenyszférából fakad, s a további árfolyamgyengítés (mert hogy a válság előtti időszakhoz képest már eddig is volt gyengülés), csak átmeneti és látszatelőnyt biztosítana."

Madár István, a portfolio.hu munkatársa mai cikkében lényegében a ugyanerre, a forintosítás költségeire figyelmeztet. (Bár ő nem igazán a devizahitelesek "megmentésének" szempontjából fogalmazza meg állításait, hanem az euró bevezetésének szükségességét és az önálló monetári politika lehetőségét latolgatja. És ez utóbbinak gátja a devizahitelek széles körű elterjedtsége.)

"A hatékony monetáris politika visszanyerésének látszólag a legkönnyebb megoldása a lakosság (és esetleg a vállalatok) devizaadósságának forinthitelre való konvertálása. Ez esetben a magánszektor szereplőinek árfolyamérzékenysége csökken, a jegybanknak lehetősége nyílna alacsony kamattal a forintot jelentősen gyengíteni, hozzájárulva a gazdaság élénkítéséhez. Nagy nehézséggel írtam le ezt a gondolatmenetet, ugyanis - annak ellenére, hogy több jel utal arra, hogy a Fidesz ezt a logikát magáénak érzi - meglátásom szerint ez egy igen sok kockázattal és kevés eredménnyel kecsegtető megoldás.

Egyrészt már az is kétséges, hogy technikailag mennyire valósítható meg egy ilyen lépés, ráadásul feltehetően komoly költsége van, amit az államnak állnia kell. Másrészt az ország teljes árfolyamkitettsége ettől a lépéstől nem zsugorodik, csupán egy másik belföldi szereplőhöz, az államhoz kerül, de ezzel összességében az ország sérülékenysége csak kismértékben csökken.

Harmadrészt az is kérdéses, hogy ezután egyáltalán van-e tere a kamatcsökkentésnek. Amennyiben a piac látja a kormányzat árfolyamgyengítő szándékát, annak azonnal gyengülő és volatilis árfolyam lesz az eredménye, a további kamatcsökkentéseknek nem igazán teremti meg a lehetőséget. Éppen ezért ez még akkor is veszélyes próbálkozás lenne, ha nem tudnánk, hogy az árfolyamgyengülésre vonatkozó várakozások erősödésével (illetve magával a forintgyengüléssel) az infláció is visszaszivárog rendszerbe. Így aztán végül is a gyengébb árfolyam árversenyképességet javító hatása középtávon meg is semmisül. Marad a magasabb infláció, és az a "bravúr", hogy nekünk még a 6-7 százalékos recesszió sem elég a pénzromlás megfékezésére. A cseheknek és a lengyeleknek sok-sok évvel ezelőtt ennél jóval kevesebb is elég volt az antiinflációs sikerhez.

A fenti logikához - ami végső soron a gazdaság mielőbbi dinamizálásán alapul - vélhetően még egy lassabb államháztartási deficitcsökkentés is járul, aminek következtében valójában nem csökken a gazdaság sérülékenysége, hiszen az államadósságpálya rövid távon legfeljebb stagnálást mutat majd. Ez pedig azt is végképp biztossá teszi, hogy az euróbevezetési esélyek az évtized végére tolódnak ki."

A szerző a fentin kívül még két lehetőséget vázol az önálló monetáris politika visszanyerésére:

1. nem tenni semmit, a jegybanknak itt csak annyi feladata van, hogy 260-290-es sávban tartsa a forint/euró árfolyamot.

2. minél gyorsabban bevezetni az eurót, amelynek feltételeihez  most állunk valójában a legközelebb.