A kormányzati, felügyeleti törekvések visszaköszönő varázsigéje az "átláthatóság", azaz a származékos értékpapírok kialakításának, természetének és kereskedelmének átláthatósága. Hogy voltak-e korábban csalások is, azt majd megállapítják a bíróságok, az azonban bizonyos, hogy a származékos termékekért felelős bankok túlnyomó többsége csak azt tette, ami meg volt engedve. Vagyis a mostani világválság sem titokban bontakozott ki: a felügyeletek mindent láthattak, hiszen ők szentesítették a szabályokat.
Kezdetben volt a "keep to maturity at par", vagyis az a könyvelési módszer, amikor a bank, a biztosító, az iparvállalat, a befektetési alap vagy bárki - a követeléseit és tartozásait lejáratig névértéken tartja nyilván. Ez a módszer az eltérő lejáratok miatt elsimítja az esetleges rossz adósok vagy a saját fizetési nehézségek okozta gondokat, viszont profitot sem termel.
A megoldás a "mark to market" (jelöld a piachoz) lett. Ez a könyvelési módszer azt jelenti, hogy a tartozásokat és a követeléseket nem névértéken, hanem meghatározott időnként kiigazítva vagy folyamatosan az aktuális piaci értéken tartják nyilván. Ezt a módszert először a határidős piacok kereskedőinek igénye alakította ki sok évtizeddel ezelőtt, mivel az adósságok mind szélesebb köre vált forgatható piaci termékké, és tudni kellett, mit érnek a portfólióban lévő papírok. Aztán tudni kellett, mit érnek egy-egy időpillanatban teljes befektetési alapok. Aztán az 1980-as években a bankok és a termelő vállalatok is az Egyesült Államokban rájöttek, hogy ez jó módszer, és a "mark to market" könyvelési mód az 1990-es évek elején bekerült a hatályos amerikai könyvelési szabványba (GAAP). És azóta is ott van.
Mire jó a "mark to market" könyvelés egy bank számára? Szinte föl sem lehet sorolni az előnyök sokaságát, feltéve, hogy a piac általában javul. A mérlegben szereplő követelések és tartozások behajtható értéke ugyan nem változik, de ha az adósságpapírok forgalmi értéke nő - akár jóval a behajtható összeg fölé -, akkor ettől a bank mérlegfőösszege nő, a tőkemegfelelési mutatója javul, tartalékok szabadíthatók üzleti célra. Sőt, a felértékelődés az éves profitot is növeli, amitől drágulhatnak a cég részvényei a tőzsdén, könnyebb, olcsóbb lesz a tőkebevonás, miközben a saját tartozásaiért természetesen csak a névérték és a kamatok erejéig felel ténylegesen. Az előnyöket szaporítandó, a bankok és a vállalatok nyilvános piaccal alig vagy egyáltalán nem rendelkező eszközöket is igyekeztek bevonni a piaci értéken nyilvántartható eszközök körébe. Ilyenkor a pénzügyi termék értéke a mérlegbe fölvett "kvázi" piaci értéke "mark to model" módszerű, azaz magas matematikai pénzügyi modellszámítások eredménye. Ez már eleve lehetőséget adott különféle turpisságokra, amilyenbe belebukott, például, a texasi Enron energiavállalat 2001-ben -, de a java még hátravolt, csalás nélkül is.
A piaci értéken nyilvántartott pénzügyi termékek piramisa ugyanis annál ingatagabb, minél nagyobb a származékos termékek - például az Egyesült Államokban az ominózus nem elsőrendű lakossági jelzálogkölcsönök - aránya az alaptermékek állományához képest, illetve minél nagyobb az ilyen származékos termékek aránya egy-egy bank portfóliójában, következésképp a mérlegfőösszegében. Márpedig a mérlegben szereplő súlyukat nemcsak a felgyorsult elszaporodásuk, hanem a tényleges vagy modellezett piaci értékük emelkedése is növeli.
Ezek a - távoli alapügyleteket fedező, kockázatukat szétterítő - pénzügyi konstrukciók robbanásszerűen elszaporodtak, amikor, a 2001. szeptemberi terrortámadások után a megroppant gazdaságot föllendítendő, a Fed 2003-ig 1 százalékra vitte le alapkamatát, és ezért a pénzintézetek elkezdték a jelzálogkölcsönzést az amerikai lakosság körülbelül negyedét kitevő "nem elsőrendű" adósok számára is. A burjánzó származékos konstrukciókat a feltalálók és a kidolgozók, a legnagyobb amerikai befektetési bankok neve fémjelezte, és a befektetők - a többi bank, a biztosítók, a befektetési alapok - vitték, mint a cukrot.
Amikor a "nem elsőrendű" amerikai jelzálogadósok kezdtek nem törleszteni, a piramisjáték összedőlt, körülbelül úgy, mint mikor egy katasztrófa után sok, magát túlvállaló biztosító tönkremegy. Ugyanaz történt, csak fordítva: a "piachoz jelölt" származékos termékek piaci ára lezuhant, következésképp az ezeket birtokló bankok mérlegfőösszege csökkent, tőkemegfelelési mutatójuk romlott, és a profitjuk is apadt, sőt, soknak akár vesztesége lett. Annál nagyobb, minél nagyobb tétre játszottak. Ettől megszűnt közöttük a bizalom, elapadt a rövid lejáratú bankközi hitelpiac, ezért csökkent vagy épp kiszáradt a hosszú lejáratú finanszírozás a vállalatok és a lakosság számára - ez volt már a gazdasági világválság.
A legkínosabb az adófizetők számára az, hogy a mérlegfőösszegük jelentős részét elveszítő bankok igazából nem vesztettek semmit, csakis papíron. A lenullázódott származékos termékek forgalmi értéke ugyanis csak papíron, a piaci értékelés szerint létezett, annak azonban semmi köze a tényleges tartozások nagyságához. A mérlegekből elveszett "nem realizált" értékeket azonban a kormányok kénytelenek voltak valódi pénzzel pótolni a bankoknak, a tartalékokat és a tőkemegfelelési mutatókat a prudenciális működés mértékére emelendő, hogy újra lehessen indítani a normális pénzügyi folyamatok és a gazdaság motorját.
Ennek árát - a megnövekedett államháztartási deficiteket és a megugrott államadósságokat - majd ezután kell törleszteniük az adófizetőknek világszert
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.