Az EU-jogot sértheti a magyar reklámadó?

A Jalsovszky Ügyvédi Iroda az Európai Bíróság által néhány héttel ezelőtt a van Caster ügyben meghozott ítéletre hivatkozik. Ez alapján számukra úgy tűnik, a reklámadó-törvénynek a megrendelő adókötelezettségét kimondó rendelkezései ellentétesek az európai uniós jogszabályokkal.

A szóban forgó bírósági ügy a német tőkepiaci törvényből indult ki. A törvény a befektetési társaságokat három kategóriába (átlátható, félig átlátható és nem átlátható) osztotta be. A nem átláthatónak minősülő befektetési alapok befektetőit a helyi adótörvények egy átalányadó alá vonták, amely az esetek többségében magasabb volt, mint az átlátható vagy félig átlátható társaságokba befektetők adókötelezettsége.

Bár a német szabályozás nem tett különbséget belföldi és nem belföldi alapok között, az Európai Bíróság rámutatott arra, hogy a közzétételi kötelezettségeket a nem német alapok valószínűleg lényegesen kevésbé fogják betartani, mint a német befektetőket megcélzó vagy németországi alapok. Ebből következőleg – bár a szabályozás önmagában nem volt diszkriminatív – afennállt az a veszély, hogy a nem német alapok befektetői általában magasabb adóterhet viselnek, mint a német befektetési alapok befektetői. A bíróság véleménye szerint ezért a német szabályozás alkalmas arra, hogy eltántorítson egy német befektetőt valamely külföldi befektetési alapban való jegyzéstől, és ezáltal korlátozza a tőke szabad mozgását.

A magyar reklámadó-törvénynek az a jellegzetessége, hogy az adóalanyok körébe a reklámok megrendelőjét is bevonja, a Jalsovszky Ügyvédi Iroda szerint kísérteties hasonlóságot mutat a van Caster üggyel. Akárcsak az Európai Bíróság által megítélt ügyben, a reklámadónál is az várható, hogy elsősorban a reklámok nem magyar közzétevői lesznek azok, akik nem adnak a reklám megrendelője számára nyilatkozatot - vélik. Eléggé valószínűtlen például, hogy akár a Facebookon, akár a Google magyar oldalán közzétett reklám díjának megfizetésekor ezen internetes honlapok nem magyar szolgáltatója nyilatkozzon arról, hogy a magyar reklámadó-fizetési kötelezettségének eleget tesz. Ez pedig előreláthatólag oda vezet az ügyvédi iroda szerint, hogy elsősorban azok a hirdetők válnak a reklámadó alanyává (és ezáltal fizetik a többlet társasági adót és – értékhatártól függően – a reklámadót is), akik nem magyar szolgáltatótól vesznek igénybe egyébként a jogszabály hatálya alá tartozó reklámszolgáltatást.

A van Caster ügy konklúziójához hasonlóan egy ilyen szabály alkalmas arra, hogy eltántorítson egy magyar reklámozót attól, hogy a reklámszolgáltatást külföldi személytől rendelje meg. Ez pedig korlátozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát az Unión belül - véli a Jalsovszky Ügyvédi Iroda.

Bár a van Caster ügyben hozott bírósági ítélet a tőke szabad mozgásának korlátozásán alapult, a szolgáltatásnyújtás szabadsága az Európai Unió jogrendszerében a tőke szabad mozgásához hasonló védettséget élvez. A két ügy ezen eltérése várhatóan nem vezetne eltérő megítélésre egy jogvita esetén - véli a a Jalsovszky Ügyvédi Iroda. Szerintük nem lenne meglepő ezért, ha egy ilyen irányú beadvány esetén akár magyar bíróságok, akár végső soron az Európai Bíróság kimondaná a reklámadó fenti rendelkezéseinek közösségi jogba ütközését.