Növekedésösztönző a fiskális reform

A fejlett országokban akár 0,75 százalékponttal is megdobhatja hosszabb távon a növekedési ütemet a fiskális politika, illetve annak e célból végrehajtott reformja.

Ez abból adódik, hogy az adórendszer hatékonyságának javításával 0,5, a kiadások infrastrukturális fejlesztésre fordításával 0,25 százalékpontos többletet lehet kicsiholni a gazdaságból. A fejlődő országokban ez az élénkítő hatás még nagyobb lehet. Ezt tartalmazza a Nemzetközi Valutaalap (IMF) magyar idő szerint kedden este közzétett s a washingtoni Peterson Intézetben bemutatott vaskos vitaanyaga, amelyet szerkesztőként Vítor Gaspar, a költségvetési ügyek szakértője jegyez, s amely két tucat kutató munkájának eredményét tartalmazza.

A tanulmány kilenc országról – Ausztrália, Chile, Németország, Írország, Malajzia, Hollandia, Lengyelország, Tanzánia és Uganda – készült esettanulmányt is az olvasó elé tár, hogy bizonyítsa: a jó megoldásokat testre kell szabni, a gazdasági és társadalmi körülményeknek megfelelően. Ám a lényeg az, hogy sikeresen megvalósíthatóak a növekedésösztönző fiskális reformok, ha e politikát társadalmi támogatás kíséri, s széles körű párbeszéden alapul. Az ajánlások az IMF összes tagállama, így Magyarország számára is tanulságosak lehetnek.

Például azért is, mert az első javaslata a valutaalap csapatának az, hogy érdemes a nálunk egyébként kirívóan magas adóéket csökkenteni. A munkát terhelő adókat és a társadalmi juttatásokat pedig olyképpen átformálni, hogy kedvezően befolyásolják a munkavállalási kedvet és a visszatérési szándékot a munkaerőpiacra. A társasági adókat úgy kell kialakítani, hogy serkentsék a beruházásokat, a kutatás-fejlesztést és a termelékenységet. A hatékony állami beruházások, különösen az infrastrukturális jellegűek bővíthetik a termelőkapacitásokat. Megjegyzendő persze, hogy nem elegendő e célokra többet költeni, a beruházási procedúrát is új alapokra kell helyezni. Vagyis a reformok akkor hozzák ki a legtöbbet a rendszerből, ha egymást erősítik. S jó, ha társul hozzájuk kereskedelmi, munka- és árupiaci liberalizáció is.

A szakértők hozzáteszik: az egyenlőbb hozzáférés az oktatáshoz és az egészségügyi szolgáltatásokhoz a humántőkét erősíti, amely a növekedés egyik kulcstényezője. S végül, de nem utolsósorban, ha a növekedésbarát reform fiskális mozgásteret igényel, akkor a bevételek növelését az adóbázis szélesítésével és a torzító hatások mérséklésével a legjobb elérni, a kiadások lefaragásánál hasznos a költéseket ésszerűsíteni és a hatékonyságot növelni.
Az IMF nem szorgalmazza a makrogazdasági stabilitás feladását, éppen ellenkezőleg, ennek fontosságát hirdeti, ugyanakkor jól érzékelhető, hogy a nagy recesszió hatására számos ponton igyekszik újragondolni az összefüggéseket. Például leszámol azokkal a krízis előtt nézetekkel, hogy a fiskális kiigazításnak a folyamat kezdetén kell a legerőteljesebbnek lennie. Most inkább úgy látja, hogy a költségvetési egyensúly helyreállításának menetrendjét nagyon nagy körültekintéssel kell meghatározni. S bemutatja, hogy például Chilében, Németországban vagy Hollandiában a kezdőponthoz képest hány évbe került, mire a kiadások csökkentésének és az adóbázis szélesítésének révén a gazdaságot gyorsabb növekedési pályára tudták állítani.

Hasonlóképpen nem foglal állást az IMF abban a kérdésben sem, hogy mekkora államadósságot ésszerű fenntartani. Ez számos tényezőtől függ, például attól, hogy a finanszírozásban mekkora befektetői kör vesz részt. Idézik azonban azokat a számításokat, amelyek szerint az OECD-országokban a GDP 85 százalékára rúgó államadósság már lassítja a növekedést, további tíz százalék rárakódása esetén a bővülési ütem évente 0,1 százalékkal eshet vissza.