Ukrajna és Európa: Mit kellene tenni?

Az euró strukturális hiányosságai miatt az európai hatóságoknak a mestereivé kellett válniuk annak, hogy miként evickélnek át az egyik válságról a másikra. Európa jelenleg azonban egyszerre legalább öt válsággal néz szembe. Ezek közül négy – az euró, Görögország, a migráció és az EU-tagságról szóló brit referendum válsága – belső ügynek számít, míg az ötödik, Oroszország Ukrajna elleni agressziója egy külső krízist jelent. A különböző válságok egymást erősítik. Mind a közvéleményt, mind a hatóságokat nyomasztja ez a helyzet. Mit lehet tenni a dezintegrációs folyamatok megállítására, visszafordítására?

Nyilvánvaló, hogy az öt válságot nem lehet egyszerre megoldani. Szükség van arra, hogy közülük néhányat kiemelten kezeljenek, anélkül, hogy semelyiket sem hanyagolják el. Én erősen amellett érvelek, hogy Ukrajnának top prioritást kellene kapnia. A különböző belső válságok hajlamosak az Európai Uniót megosztani adós és hitelező országokra, vagy az Egyesült Királyságra és a kontinensre, valamint a menekültválság kapcsán „érkezési” és „célállomás” országokra. Ezzel szemben egy külső fenyegetésnek, mint Oroszország Ukrajna elleni agressziójának egyesítenie kellene az EU-t.

Egy új Ukrajna jött létre, amely elszánt az ügyben, hogy a régi Ukrajna ellentétévé váljon. A régi Ukrajna sokban hasonlított a régi Görögországra, amelyről bebizonyosodott, hogy igen nehéz megreformálni. A görög gazdaságot az oligarchák és egy olyan politikai osztály uralta, amely a magánhaszon szerzésére használta fel pozícióját, ahelyett, hogy a közt szolgálta volna.

Ezzel szemben az új Ukrajna, amelyet a 2014 februári Majdan-forradalom szelleme inspirál, arra törekszik, hogy radikálisan megreformálja az országot. Azzal, hogy Ukrajnát másodosztályú Görögországként kezelik, amely még az EU-nak sem a tagja, Európa azt veszélyezteti, hogy az új Ukrajnát régi Ukrajnává változtatja vissza. Ez egy fatális hiba lenne, mert az új Ukrajna az egyik legértékesebb eleme Európának, egyrészt azzal, hogy ellenáll az orosz agressziónak, másrészt azzal, hogy visszahozta a szolidaritás szellemét, amely a kezdeti időszakában jellemezte az EU-t.

Úgy vélem, kellő alappal bír az érvelésem, miután az új Ukrajnát alaposan ismerem az ukrajnai alapítványomon, illetve az ottani közreműködésem révén. Az év elején kidolgoztam egy „nyerő stratégiát” Ukrajna számára, amelyet eljutattam az európai hatóságok számára is.
Ebben azt fejtettem ki, hogy az Oroszországgal szembeni szankciók szükségesek, de nem elégségesek.

Vlagyimir Putyin elnök a jelenlegi helyzetre vonatkozóan egy igen sikeres értelmezést adott a szankciókkal szembeni védekezésként. Állítása szerint Oroszország összes gazdasági és politikai nehézségét a nyugati hatalmak ellenséges politikája okozta, illetve azt vallja, hogy ezen országok meggátolják Oroszországot abban, hogy elfoglalhassa az őt megillető jogos szerepet a világban. Eszerint Oroszország a nyugati hatalmak agressziójának áldozata. Putyin érvelése az orosz polgárok patriotizmusára támaszkodik, és azt kéri tőlük, hogy tűrjék el azokat a nehézségeket, amelyeket a szankciók okoznak, köztük a pénzügyi instabilitást és az áruhiányt. A felmerülő nehézségek valójában erősítik Putyin érvelését. Egyetlen módon lehetne igazolni azt, hogy Putyinnak nincs igaza. Ez pedig abból állna, hogy megfelelőbb egyensúlyt kellene találni az Oroszországgal szembeni szankciók és Ukrajna támogatása között.

A „nyerő stratégia” Ukrajna számára tényleges pénzügyi támogatást javasol, amely a jelentős költségvetési támogatást a politikai kockázatok megfizethető biztosításával ötvözné a magánszektornak nyújtott egyéb ösztönzők mellett. Ez kiegészülve azokkal a radikális gazdasági és politikai reformokkal, amelyeket Ukrajna be kíván vezetni, azt eredményezné, hogy Ukrajna egy vonzó befektetési célponttá válna. A gazdasági reformok sarokkövének az állami gázmonopólium, a Naftogaz átalakítása számít, amelynek keretében a jelenlegi mesterségesen alacsony tartott gázárakat a piac által meghatározott árakká alakítják át, amellett, hogy a rászoruló háztartások közvetlen támogatást kapnak.

A politikai reformok középpontjában egy tisztességes, független és kompetens bírósági rendszer, illetve média kialakítása, valamint a korrupció elleni harc, továbbá az a célkitűzés áll, hogy a közigazgatás az embereket szolgálja azok kihasználása helyett. Ezek a reformok Oroszországban is sokak tetszését elnyerhetik, akik hasonló reformokat követelhetnek majd. Ez az, amitől Putyin tart. Ezért van az, hogy ennyire erősen próbálja destabilizálni az új Ukrajnát.

Ha Ukrajna szövetségesei az Oroszország elleni szankciók mellet érdemi támogatást nyújtanak az új Ukrajna számára, akkor semmilyen propaganda sem lesz képes elleplezni azt a tényt, hogy Oroszország gazdasági és politikai problémáit Putyin politikája okozza. Természetesen egy nagyszabású katonai offenzíva elindításával – amely a 2015. február 11-i Minszk-II megállapodás egyértelmű megsértése lenne – Putyin meg tudná akadályozni azt, hogy az új Ukrajna sikeres legyen. Ez azonban politikai vereség lenne számára. Ez leleplezné az Ukrajnával való konfliktusára adott értelmezésének hamisságát, illetve Kelet-Ukrajna egy részének meghódítása jelentős gazdasági és politikai terhet róna Oroszországra.

Ukrajna ügyében átmeneti taktikai előnyben van Putyin, mivel kész arra, hogy egy nagyszabású, akár nukleáris háborút is kockáztasson, miközben Ukrajna szövetségesei nem akarnak közvetlen katonai konfliktusba kerülni Oroszországgal. Ez lehetővé teszi Putyin számára, hogy tetszés szerint válasszon a hibrid háború és a hibrid béke között, és ezt az előnyt teljes mértékben ki is használja. Ukrajna nem tudja legyőzni Oroszországot katonailag, mivel Putyin egy nagyobb és jobban felszerelt haderőt tud mobilizálni a hadszíntéren, mint Ukrajna és szövetségesei. Petro Porosenko ukrán elnöknek ezt nagy áldozatok árán kellett megtapasztalnia. Egyértelmű viszont az is, hogy Európa és az USA pénzügyileg felül tudja múlni Oroszországot.

Ukrajna európai és amerikai támogatására vonatkozó érvelésnek volt valamennyi hatása Ukrajna szövetségesei körében, azonban tévesnek bizonyult – legalábbis mostanáig – az az állításom, hogy Európa és az USA hajlandó jelentős pénzügyi támogatást nyújtani Ukrajna számára. Ez két tényezőnek tudható be. Az egyik a görög válság, amely az euró krízisének következménye, és amely egy olyan rossz példának számít az EU számára, amelyet nem akar Ukrajna esetében is követni. A második tényező a minszki megállapodás – ennek okaira lejjebb térek ki –, amely arra késztette az európai kormányzatokat, hogy továbbra is csak szűkös pénzügyi támogatást nyújtsanak Ukrajna számára.

Az euróválság akut forráshiányt idézett elő a költségvetési célok tekintetében. Az EU 145 milliárd eurós költségvetése a tagállamok GDP-jének csupán mintegy 1 százalékát teszi ki, azonban Európa gazdasága alig nő, és a tagállamok az EU-költségvetésbe történő befizetéseik csökkentését sürgetik. A forráshiány különösen az eurózónában tekinthető égetőnek, amelynek nincs saját költségvetése.

Az európai hatóságok német vezetés mellett félrekezelték a görög válságot. Azzal kezdték, hogy a Görögországnak nyújtott sürgősségi hiteleket büntető kamatok mellett folyósították; aztán saját reformprogramjukat rótták ki Görögországra, amely programot maguk menedzseltek, ahelyett, hogy a reformok irányítását és ellenőrzését meghagyták volna Görögország számára; illetve mindig túl kevés hitelt nyújtottak túlságosan későn. A görög hatóságokat távolról sem lehet ártatlannak tekinteni, azonban a fő felelősség Németországot terheli, mivel az ő kezében voltak a döntések. A görög államadósság fenntarthatatlanná vált, azonban az európai hatóságok nem hajlandók leírni a Görögországnak nyújtott hiteleiket.

Az erről a kérdésről köztük és az IMF között folyó vita jelentősen megnehezítette a mostani tárgyalásokat. Az európai hatóságok néhány hibájukat kijavították – például a kötvénytulajdonosok esetében a „bailing in” verziót támogatják a „bailing out” helyett (a „bailing in” metódus szerint a kötvénytulajdonosoknak le kell írniuk kötvényeik értékét). Mindamellett más hibákat újra elkövetnek. A legnagyobb tévedés az, hogy Ukrajnát hasonló módon kezelik, mint Görögországot. Az új Ukrajna viszont éppen Görögország ellentéte akar lenni, és bár nem EU-tagállam, de aktívan védi az EU-t az orosz katonai és politikai fenyegetéstől.

Ahogy az Ukrajna támogatására alkalmazandó, eredeti nyerő stratégiában kifejtettem, Ukrajna támogatását védelmi kiadásként kellene kezelni. Ennek fényében teljesen elégtelennek tekinthető az a 3,4 milliárd eurós összeg, amivel az EU jelenleg hozzájárul az IMF vezetésével összeállított ukrajnai mentőcsomaghoz. Az EU számára rendelkezésre áll az a pénzügyi eszköz – a Makropénzügyi Támogatás (Macro-Financial Assistance, MFA) mechanizmusa –, amely megfelelő módosításokkal pótolhatja az EU költségvetésének forráshiányát. Az MFA lehetővé teszi az EU számára, hogy élve a szinte teljesen kihasználatlan AAA-adósbesorolásával forrásokat szerezzen be a pénzpiacokról.

Az EU költségvetésében az Ukrajnának hitelezett összeg csupán 9 százalékára kell elkülöníteni nem készpénz jellegű tartalékforrásokat a törlesztés esetleges elmaradásának esetére. Összehasonlításul az amerikai költségvetési szabályok 44 százalékos, nem készpénz jellegű tartalékolási kötelezettséget írtak elő a nemrégiben Ukrajna számára nyújtott 1 milliárd dolláros amerikai hitelgarancia esetében, így az IMF vezette mentőcsomagban szereplő 2 milliárd dolláros amerikai hozzájárulás költségvetési terhe valójában jóval nagyobb mértékű, mint amely az EU esetében merül fel.

Az MFA-t szabályozó keretmegállapodás azonban 2009-ben, a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésekor lejárt, ezért szükség van annak megújítására, hogy az MFA-t nagyobb mértékben is fel lehessen használni. Ukrajna védelmének céljára az EU-költségvetés 1 százalékának allokálása megfelelő összegnek tűnik: ez lehetővé tenné az EU számára, hogy évente 14 milliárd euróval járuljon hozzá az IMF vezette programhoz. Ez a támogatási mérték elég nagy lenne ahhoz, hogy biztosítsa az EU számára azt, hogy az „mindent megtehessen, ami szükséges” Ukrajna boldogulásának elősegítése érdekében.

A 2015. februári Minszk-II megállapodást azután hozták tető alá, hogy az Oroszország által erősen támogatott szeparatisták jelentős katonai vereséget mértek Ukrajnára. Égető szüksége volt Ukrajnának a tűzszüneti megállapodásra, kényszerből ült tárgyalóasztalhoz. A Minszk-II megállapodás különleges státuszt garantált a kelet-ukrajnai Donbassz régió szeparatista enklávéi számára, és egyben Ukrajna vállalta azt is, hogy biztosítja azok ellátását. Putyin taktikai előnyét arra használta fel, hogy a megállapodás szövegét szándékosan homályosan fogalmazták meg. A megállapodás arra szólította fel az ukrán kormányzatot, hogy anélkül tárgyaljon a Donbassz régió képviselőivel, hogy előzetesen kikötnék azt, hogy a régió képviselői valójában kikből állnak majd.

A megállapodást Putyin, Porosenko, valamint François Hollande francia államfő, illetve Angela Merkel német kancellár írta alá. Ez egyben kelepcébe csalta az utóbbi két politikust. Ők egy olyan megállapodást akartak, amelyen az aláírásuk is szerepel; így ha az kudarcba fullad, akkor biztos Oroszország lesz az, amely megfúrja azt. Továbbá el akarták kerülni a katonai konfrontációt is. Ez a hozzáállás arra vezette őket, hogy tolerálják a tűzszünet oroszok, illetve szeparatisták általi megsértését, azzal párhuzamosan, hogy továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajnának be kell tartania a megállapodásban foglaltakat. Azzal, hogy egy semleges pozíciót vettek fel azzal kapcsolatban, hogy Porosenko miként fogja a homályos megállapodás követelményeit betartani, valójában Putyin helyzeti előnyét erősítették.

A megállapodás megkötése után Ukrajna közel került a pénzügyi összeomláshoz, mivel a második IMF-vezette mentőcsomag folyósítása 2015. március 11-ig eltolódott. A mélypont februárban következett be, amikor a lakosság elvesztette bizalmát a nemzeti valutában, a hrivnyában. A hivatalos tranzakciók fel lettek függesztve, a feketepiacon pedig 30-40 hrivnyát adtak egy dollárért. Azóta a dollárral szembeni árfolyama visszatért a 20-25 hrivnyás szintre. A pénzügyi stabilitás helyreállt, ez azonban a gazdasági zsugorodásának felgyorsulásával járt együtt. A valutaárfolyam hirtelen csökkenése magasabb inflációt, illetve az életszínvonal jelentős esését idézte elő, valamint nagymértékben csökkent az import, ami elősegítette a külkereskedelmi deficit csökkenését. Ugyanakkor a költségvetés szempontjából kedvező volt, hogy csökkentek a szociális juttatásokkal, illetve az állami alkalmazottak bérével kapcsolatos kiadások.

Amikor áprilisban Ukrajnában jártam, aggasztó ellentmondást láttam az objektív – egyértelműen romló – valóság és az új Ukrajna reformbuzgalma között. Az ország hatalmas gazdasági, politikai és katonai nyomás alatt áll, de továbbra is kitart azon reformok mellett, amelyek egyre komolyabban éreztetik hatásukat.

2014 során az új Ukrajna reformprogramja még a tervezési szakaszban állt, csupán 2015-ben fogadták el azt a számos törvényt, amivel eleget tettek az IMF- és a minszki megállapodás követelményeinek. Mégis az oligarchák – azok a mágnások, akik a politikai befolyásukat használják fel saját meggazdagodásukra – jóval tapasztaltabbak voltak saját érdekeik megvédése terén, mint a reformerők abban az erőfeszítésükben, hogy visszaszorítsák az oligarchákat. Éppen amikor a gazdaság a tönk szélére került, és a politikai feszültségek kicsúcsosodtak, kellett a kormánynak kezelnie a leghatalmasabb oligarcha, Igor Kolomojszkij jelentette kihívást, aki megpróbálta bevetni saját milíciáját, hogy megszerezze az ellenőrzést a Naftogaz egyik egysége felett. A kormányzat kénytelen volt fellépni, és sikerült legyőznie Kolomojszkijt. 

Ez egy fordulópont volt. Azóta a központi bank szigorú ellenőrzést gyakorol a bankrendszer felett, bár a bankok újratőkésítése majd időbe telik. Más oligarchák, nevezetesen Dmitro Firtas és Rinat Ahmetov is meg lettek fékezve. Sajnos, ez ad hoc alapon, és nem a jogállamiság alkalmazásával történt. Előrelépés történt a rendőrség megreformálásában, az állami online szolgáltatások bevezetésében és a közbeszerzések átláthatósága terén. A reformerők azonban minden egyes intézkedésüknél ellenállásba ütköznek, és a közvélemény egyre elégedetlenebb mind a reformok lassúsága, mind az életszínvonal folyamatos csökkenése miatt.

A reformerőkre nehezedő nyomás így továbbra is fokozódik, és bármikor elérheti a kritikus pontot. A görög válság jelentősen súlyosbította Ukrajna problémáit azzal, hogy elvonta az európai hatóságok figyelmét Ukrajnáról, és erősítette azt a tendenciát, hogy Ukrajnát egy másik Görögországként kezeljék. Különösen Merkel esetében nevezhető károsnak ez a fejlemény. Igazi európai vezetőként viselkedett, amikor Putyinnal kellett szembeszállnia, azonban bizonytalan maradt az Ukrajnának nyújtandó támogatás terén.

Görögország esetében felhagyott a rá jellemző óvatossággal annak érdekében, hogy megakadályozza Görögország kikerülését az eurózónából. Emiatt konfliktusba került saját pártjával és pénzügyminiszterével, Wolfgang Schäuble-val is, aki élvezte a párt támogatását. Miközben Merkelnek – legalábbis mostanáig – sikerült Görögországot az eurózónában tartania, politikai tőkéjének jó részélt elhasználta. Ezt a veszteséget alaposan megérzi majd az új Ukrajna, amelynek minden támogatásra szüksége van ahhoz, hogy a minszki megállapodás előírásainak megfeleljen.

A minszki megállapodás kétértelműsége arra kényszerítette mindkét felet, hogy egy olyan játékba menjenek bele, aminél megpróbálják azt elérni, hogy a következő lépést a másik fél tegye meg. Kijev gyorsan tanul. Szövetségesei nyomására létrehozta a Donbassz-enklávék különleges státuszát egy olyan törvény elfogadásával, amely szó szerint idézi a minszki megállapodás homályos szövegét. Ez a helyzet pénzügyi problémát okozott Putyin számára, miután így addig nem jutnak forráshoz az enklávék, amíg azok nem tartanak az ukrán törvényeknek megfelelő választásokat.
Túlságosan kockázatos lenne azonban Ukrajna szövetségesei számára, ha a szeparatistáknak adandó egyoldalú kedvezmények terén túl messzire menne el Porosenko. Ahogy azt az ukrán parlament előtt nemrégiben lezajlott összecsapás is mutatta, az ultranacionalista csoportok már lázadásközeli állapotban vannak. Egyszóval, az új Ukrajna politikai és gazdasági helyzete nagyon ingatag.

A mostani görög tárgyalások kritikai vizsgálata megmutatja, milyen hibákat követtek el azok során. Görögországnak nem kellene elsőbbséget kapnia Ukrajnával szemben, és Ukrajnát nem kellene úgy kezelni, mint egy másik Görögországot. A minszki megállapodás hasonló elemzése homályosabb konklúziót eredményez. Ukrajna európai szövetségesei csapdába kerültek, azonban a jelenlegi holtpontnak egy fontos kedvező hatása van: ez megállította Oroszországot abban, hogy a tűzszünet megsértéseit egy olyan ponton túl is folytassa, ahol azt már nem lehetne letagadni.

Ez az elemzés logikusan elvezet egy új nyerő stratégiához Ukrajna számára. Ukrajnának ismét az EU top prioritásává kell válnia, mivel az új Ukrajna az EU egyik legjelentősebb erőssége. Mindent meg kellene tenni annak érdekében, hogy ne csak megmaradjon az új Ukrajna, hanem hogy sikeres is legyen. Ha Ukrajna támogatása révén az EU érdemben tudná elhárítani az orosz fenyegetést, akkor az EU legtöbb más prioritásainak esetében is megfelelően alakulnának a dolgok. Ha viszont az Ukrajnával kapcsolatos törekvés nem járna sikerrel, akkor a többi célkitűzés még elérhetetlenebbé válna.

Miként lehetne az új Ukrajna sikerét bebiztosítani? Az az elemzés, amelyen az eredeti nyerő stratégia alapult, továbbra is érvényes. Egyértelmű volt, és most is az, hogy Putyin az erő alkalmazásának eszkalálásával bármikor meg tudja mutatni azt, hogy Oroszország erősebb, mint Ukrajna és annak szövetségesei. Ukrajna katonailag nem tudja legyőzni Oroszországot. Ez azt jelenti, hogy Ukrajna nem képes visszaszerezni területi integritását, legalábbis rövidtávon nem, de meg tudja őrizni morális és politikai integritását. Az utóbbi pedig jóval fontosabbnak számít.

Az új Ukrajna azon fáradozik, hogy végrehajtsa a radikális gazdasági és politikai reformokat. Jelentős méretű népessége és a harcban már kipróbált hadserege kész megvédeni az EU-t azzal, hogy önmagát védi. Továbbá az önkéntesség és az önfeláldozás szelleme, amelyen az új Ukrajna alapul, könnyen eltűnhet: ha ez elmúlik, akkor egy generációnyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az helyreálljon.

Merkel jelentős nyomás alá helyezte az új Ukrajna politikai és morális integritását azzal, hogy arra kérte Porosenkót, akkor is tartsa magát a minszki megállapodás betűjéhez, ha azt Putyin nem teszi meg. Ez viszont azzal az előnnyel járt, hogy a katonai konfliktust kordában tartották, amely eredményt meg kell őrizni. A politikai és katonai stabilitás bizonyos szintjének elérése a nyerő stratégia egyik fő célja.

A nyerő stratégia második eleme viszont hiányzik. Ukrajna szövetségeseinek dönteniük kell arról, és deklarálniuk is kell azt, hogy „minden szükségest megtesznek” annak érdekében, hogy Ukrajna nem csak megmaradjon, de messzemenő gazdasági és politikai reformokat vezessen be, és egyben elboldoguljon Putyin szándéka ellenére is. Ez a megközelítés jóval több forrást igényel, mint amennyi jelenleg az EU költségvetésében rendelkezésre áll. A frissített nyerő stratégia ezen két sarokpontját – a katonai konfliktus kordában tartását, illetve a radikális ukrajnai reformok megfelelő pénzügyi támogatását – óvatosan kell egymással összeegyeztetni, mivel azok egymást is akadályozhatják.

Az eredeti nyerő stratégia arra szólította fel Ukrajna szövetségeseit, hogy június végén deklarálják azon elkötelezettségüket, hogy az Oroszország elleni szankciók kiterjesztésével párhuzamosan „minden szükségest megtesznek”. Az EU nem hozta meg ezt a döntést eddig a határidőig. Erre a következő lehetőség az év végén jöhet el, amellyel párhuzamosan azt az ígéretet kellene tenni Oroszország felé, hogy csökkentik a szankciókat, ha teljesíti a minszki megállapodás előírásait. Ez jelentősen erősíti a siker esélyét azáltal, hogy jelentős anyagi ellentételezést ajánlanak fel Oroszország számára a minszki megállapodás betartásért, illetve ezzel Oroszország a presztízsét megmentve tudná az Ukrajnával való konfliktust lezárni.

A minszki megállapodás betartásának kilátásai jelentősen javultak az elmúlt néhány hónapban. Az alacsony olajárak és a rubel árfolyamának további esése egy megújult nyomás alá helyezi az orosz gazdaságot. A döntő tényező azonban az orosz olajtermelés csökkenése. A termelés szintje évről évre esik, idén fordult elő először, hogy termelés minőségének és mennyiségének értéke is csökkent június és július között.

Ez azt jelenti, hogy a szankcióknak van hatásuk, és a szükséges alkatrészek hiánya felgyorsítja a meglévő olajmezők leépülését. Putyin kompenzálhatja haverjai pénzügyi veszteségét azzal, hogy lehetővé teszi számukra a kevésbé megbízható oligarchák vagyonának átvételét, azonban csak egyetlen módon, néhány nyugati szankció feloldásával tudja az olajipar általános visszaesését megállítani. Ez a megfontolás most nagyobb súllyal esik a latba, mint az a fenyegetés, amelyet az új Ukrajna esetleges prosperálása jelent. Az a tény, hogy a konfliktus veszélyes időszaka széleskörű katonai műveletek nélkül zajlott le, azt jelzi, hogy Putyin inkább kifinomult eszközökkel kívánja destabilizálni Ukrajnát.

Mindennél fontosabb, hogy Ukrajna szövetségeseinek fel kellene karolniuk az itt felvázolt módosított nyerő stratégiát. Putyin magatartásának változása nagy mozgásteret ad erre. Valamekkora azonnali pénzügyi támogatást nyújthatnának Ukrajnának, hogy enyhítsék az országra nehezedő pénzügyi és politikai nyomást anélkül, hogy azzal válaszlépéseket provokálnának ki Oroszország részéről. Emellett elő kell készíteniük a terepet arra az év végi deklarációjukra, amelyben megígérik, hogy „minden szükséges lépést megtesznek” az új Ukrajna boldogulásának elősegítéséért. Ez azt jelenti, hogy már most el kell kezdeniük az MFA-megállapodás előkészítését, mert az annak megkötéséhez elvezető folyamat több hónapot vesz igénybe. Ezt nem lehet elkezdeni a német pénzügyminisztérium előzetes jóváhagyása nélkül.

Számos üdvözlendő jel mutat arra, hogy Merkel a kívánatos politika irányába mozdult el. Jóval a német közvélemény és az üzleti szféra előtt járt akkor, amikor kihasználva vezető szerepét elérte, hogy Európa egyhangúan vessen ki szankciókat Oroszországgal szemben. Ez éppen a malajziai repülőgép ukrajnai lezuhanása után történt, amely eset hatására a közvélemény is felsorakozott Merkel mellé Ukrajna ügyében. Rá nem jellemző módon politikai kockázatot vállalt azért, hogy Görögországot az eurózónában tartsa. Komoly belső ellenzékkel szembesült, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy egy újabb merész lépést tegyen azzal, amikor bejelentette, hogy Németország 800 ezer menedékkérő ügyét fogja kezelni 2015-ben.

Ezzel Németország pozitív példát mutatott a többi tagállam számára, és értelemszerűen felhagyott a dublini szabályozás alkalmazásával, amely előírja, hogy a menedékkérőket abban a tagállamban kell regisztrálni, és elhelyezni, ahol először léptek be a schengeni övezetbe, és amely a tagállamokat „érkezési” és „desztinációs” országokra osztotta fel. Ez drámai elmozdulást okozott a közvélemény menedékkérőkkel szembeni attitűdjében. A velük szembeni szimpátia egyre jobban teret nyert, amely Németországból indulva terjedt át Európa többi országára. Ha ez a trend egyre jobban teret nyer, akkor az a migrációs válság pozitív megoldásához vezethet el.

Merkel helyesen ismerte fel, hogy a migrációs válság szétrombolhatja az EU-t, először az Európán belüli szabad mozgást lehetővé tevő schengeni szerződés felbomlásával, majd lényegében a közös piac aláásásával. Az utóbbi időben tapasztalható, a kockázatokat felvállaló lépéseinek folytatása lehetne, ha az Oroszországgal szembeni erélyességet az Ukrajna iránti nagyobb bizalommal és támogatással ötvözné. Az Egyesült Államok már jobban elkötelezte magát az új Ukrajna felé, mint a legtöbb európai kormányzat. Barack Obama elnök ezért konstruktív szerepet játszhatna Merkel meggyőzésében, hogy a kancellár a megfelelő irányba mozduljon el. A közös támogatásuk révén valós esélye lenne annak, hogy sikeres lesz az új nyerő stratégia Ukrajna számára. Egy Ukrajnával kapcsolatban elért siker pedig kellő lökést adhatna az EU-nak arra, hogy a többi problémáját is megoldja.

Messzemenő hatása lehet Merkel menedékkérők ügyében hozott bátor kezdeményezésének. Kihívást intézett a német euróellenes párt felé, amely már a bevándorlók ügyében megosztottá vált, és várhatóan csökken a támogatottsága a közvélemény menedékkérőkkel szembeni szimpátiája miatt. Ez arra bátoríthatja François Hollande francia államfőt, hogy szembeszálljon a Nemzeti Fronttal, amelyet a pártalapító és a lánya közötti ellentét oszt meg. Továbbá elősegítheti, hogy David Cameron brit kormányfő sikeresen lépjen fel a UKIP bevándorlóellenes agitációjával szemben. Mindezek a fejlemények összességben átalakíthatják az EU politikai térképét.

Amiatt, hogy Európát lefoglalja a migrációs válság, fennáll a veszélye annak, hogy Európa figyelmét ismét elkerüli az új Ukrajna sorsának kérdése, amely megítélésem szerint alapvetőbb fontossággal bír az EU számára. Ez egy tragikus hiba lenne. Ahogy a fenti sorokban kifejtettem, az új Ukrajna a legértékesebb eleme Európának. Annak elvesztése helyrehozhatatlan károkat okozna: egy több mint 40 milliós bukott államot idézne elő, amely újabb menekülthullám kiindulópontja lehetne.

Az új Ukrajna segítésével az EU önmagát védhetné meg. A „bármilyen szükséges lépés” megtételével elősegítenék azt, hogy az új Ukrajna nemcsak megmaradna, hanem egyben prosperálna is. Ezzel az EU kettős célt érne el: egyrészt megvédené magát Putyin Oroszországától, másrészt ismét előhozná az együttműködés és a szolidaritás szellemét, amely az integráció kezdeti időszakában inspirációt adott az embereknek. Merkel már felélesztette ezt a szellemet a menedékkérők ügyében. Az új Ukrajna megmentése valóban átalakítaná Európa politikai térképét.  

A cikk megjelent a The New York Review of Booksban.