Eddig buktuk a trükköket

Nem először próbál különböző költségeket az államháztartáson kívülre pakolni a magyar kormány, ám eddig nem igazán járt sikerrel, ha az unióval kellett vitatkozni erről. Most, ha az Eximbankot valóban az állam részének kell tekinteni – ahogyan azt az Eurostat állásfoglalásában leszögezi –, akkor az általa felvett hitelek növelik az államadósságot (és valószínűleg majd a hiányt is). Elemzők szerint az Exim beszámítása akár 2 százalékponttal is megdobhatja a 2015. végi 75,3 százalékos adósságrátát.

A vita nem szokatlan: az Eurostat szinte minden évben kiadott állásfoglalást (vagyis levelet írt a magyar illetékeseknek) egy-egy elszámolási kérdésben, a mostani lépésben a szokatlan legfeljebb az, hogy egyoldalú záradékkal is ellátták a magyar számokat.

A különböző költségvetési trükkök láthatóan nem állnak távol a mindenkori magyar vezetéstől. Az elszámolási viták már a kilencvenes évek elején megszokottak voltak: az állami vállalatokra költött milliárdokat nem tekintették például a költségvetés részének – ezért vált megszokottá a közlekedési vállalatok hiánya majd konszolidációja (a költségek finanszírozása kiadás lett volna ugyanis, míg a tőkepótlás nem). Korábban nem tekintették az állam részének például a privatizációs szervezetet sem, így annak költségeit se jelenítették meg az elszámolásokban, ahogyan a Magyar Fejlesztési Bankot se vették be az állami konszolidációs körbe.
A 2004-es uniós csatlakozás előtt azonban erről leginkább elméleti vitát folytattak a magyar szakemberek. A magyar államháztartási törvényt azért igyekeztek úgy szabni, hogy lehetőleg ne minden kiadást kelljen elszámolni. Az ezredfordulón így tették a költségvetésen kívülre az akkori autópálya-program finanszírozását: a többek közt az M7-es megújítását és meghosszabbítását tartalmazó programot a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) kötvénykibocsátásából finanszírozták, amivel nemcsak a hiányt lehetett művileg lefaragni, de a versenyeztetést is megkerülni. A kormányváltás után azonban, 2002-ben végül az MFB teljes sztrádakiadását konszolidálták a büdzsébe, hogy aztán újra megpróbálják megkerülni az elszámolási szabályokat.

Az uniós csatlakozást követően a magyar kormány elszámolási lehetőségei beszűkültek, de mindig voltak próbálkozások. A kabinetnek például rendkívül megtetszett a PPP-finanszírozási forma: a magántőke és az állam közös együttműködésében megvalósuló beruházásoknál ugyanis úgy lehetett börtönt, kollégiumot és Művészetek Palotáját építeni, hogy a beruházás költsége nem jelent meg azonnal a kiadások között. A politikusoknak fontos alapkőletételekre és átadásokra azért lehetett viszonylag olcsón sort keríteni, mert az adott évi költségvetésben csak a használati díjakat kellett kifizetni: vagyis a tizedét vagy a huszadát a beruházási díjnak. Igaz, ez a forma hosszabb távon drágább az államnak (hiszen a vállalkozó nyeresége mellett annak nagyobb kamatkockázatát is megfizeti), de a politikai megtérülés látható.

A konstrukció annyira tetszetős volt, hogy a kormány 2005-ben kitalálta, egy állami vállalaton át is PPP-ben építené meg az autópályákat. A kormány számítását azonban keresztülhúzta a Magyar Nemzeti Bank, amely egy tárgyaláson rákérdezett Brüsszelben, hogy ezt lehet-e. A válasz nemleges volt, így aztán az eredetileg 3,6 százalékosnak mondott hiányból gyorsan 6,1 százalékos deficitterv lett. Merthogy időközben az is kiderült, hogy a magánnyugdíjpénztárakba fizetett összegeket nem lehet állami bevételként elszámolni – amit szintén remélt a kabinet. Ezután már nem volt mit tenni: a kormány hagyta elszaladni a hiányt, és a választásokra készülve a következő évben is hasonló költekezést rendezett (átmeneti áfacsökkentéssel, majd a lehetőségeken túli költekezés bevallásával).

Az ezt követő két év lassú költségvetési konszolidációval telt, amikor a tervezettnél kedvezőbben zárt az államháztartás, majd jött a válság, és az újabb (az elődökre hivatkozó természetes hiánynövekedéssel járó) kormányváltás. A deficit 2011-ben lett ismét sokkal nagyobb a tervezettnél. Akkor a magánpénztárak államosítása elvben pozitív tartományba lökte volna az állami egyenleget, ám végül az Eurostat nómenklatúraváltása miatt ezt a bevételt nem lehetett így elszámolni. A végső kimutatásban a hiány 5,5 százalék lett.

Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősségi Intézet ügyvezetője szerint ez jó példa arra is, miként befolyásolja a statisztika az életünket. Ha ugyanis az Eurostat már 2011-ben az ESA 2010-es szabályokat alkalmazza (és nem az 1995-öst), akkor a kormánynak nem jutott volna eszébe a magánpénztárak államosítása, nem kezdett volna jelentősebb adócsökkentésbe erre alapozva (és arra számítva, hogy ez majd fellendíti a gazdaságot). Romhányi szerint ha ez nincs, akkor nem kellettek volna különadók sem a következő évben, vagyis lett volna 2012-ben gazdasági növekedés is. Úgy véli, „más világban élnénk”.

Ősszel jön az összeírás

Idén ősszel sor kerül a tízévente tartott népszámlálások félidejében tartott mikrocenzusra. Ez 10 százalékos mintán alapul, ami példátlanul nagynak számít – közölte Németh Zsolt, a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese egy háttérbeszélgetésen. A mikrocenzus során adatokat gyűjtenek majd egyebek közt a nemzetközi migrációról, a fogyatékkal élők helyzetéről vagy a foglalkozások presztízséről is, amire utoljára a nyolcvanas években volt példa.