Piketty tévúton?

Hiába gazdag adatokban a francia Thomas Piketty nagy feltűnést keltett műve, A tőke a 21. században, a szerző nem vetette empirikus vizsgálat alá azt a feltevését, hogy minél nagyobb a különbség a tőkehozam rátája és a kibocsátás növekedési üteme között, annál nagyobb részesedést hasít ki magának a tőke a nemzeti jövedelemből. Minthogy a tőkejövedelmek elosztása jóval egyenlőtlenebb, mint a munkajövedelmeké, ezért a tőke részarányának emelkedése szükségképpen a jövedelmi és vagyoni szakadék tágulását idézi elő. Ez logikusan hangzik, írja most megjelent műhelytanulmányában Carlos Góes, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) brazil elemzője. A kutató a saját véleményét fejti ki, vagyis mondandójának lényege nem azonosítható az IMF álláspontjával, ám az utóbbi években a valutaalap figyelme is ráirányult az egyenlőtlenség jelenségére, amely a hivatalos előrejelzések és elemzések tárgyává vált. Olyannyira, hogy a brit uniós kilépést szorgalmazó referendum után a Húszak Csoportja (G20) által rendezett pénzügyminiszteri és jegybankelnöki találkozó közleményében is feltűnt ez a probléma, amely mintha egyre jobban befolyásolná a társadalmak hangulatát, előmozdítva a populizmus térhódítását.

Azt írja Piketty, hogy a jóléti államot megalapozó gyors növekedés és egyenlőbb jövedelemelosztás időszaka a második világháború után csak kivétel volt a kapitalizmus történetében, a jövőben a gazdaságot a lassú növekedés, a társadalmat a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségek jellemzik újra. Nem ezzel száll vitába Carlos Góes, és azt sem kétli, hogy egyre nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségek. De ennek nem az az oka, amit Piketty levezet. Harminc évre visszamenően tizenkilenc fejlett ország adatait áttekintve, a kutató leszögezi: semmi sem támasztja alá a francia szerző azon hipotézisét, hogy a tőkehozam és a növekedés ütemkülönbségének az emelkedése egyre nagyobb egyenlőtlenséget okozna. Sőt, éppen ellenkezőleg, az említett tényezők növekvő eltérése az egyenlőtlenségre inkább negatív hatást fejtett ki. Ezt egyébként alátámasztják más neves szerzők, például Daron Acemoglu és James Robinson számításai is.

Emlékezetes, hogy Piketty tételét többen bírálták. Például Karl Pichelmann, az Európai Bizottság elemzője tavaly azzal érvelt, hogy a szegények és gazdagok között a szakadékot elsősorban a technológiai változás mélyíti, amely folyamat a szaktudással rendelkezőket díjazza, a képzeletleneket meg bünteti. Az IMF egy másik – e hasábokon szintén ismertetett – vitairatában a szerzők azt hangsúlyozták, hogy a növekedés ösztönzésére és egyben az egyenlőtlenség mérséklésére a legjobb módszer az lenne, ha az egyes országok mindenkinek lehetővé tennék a szükséges képességek, szakmák elsajátítását, és ha a kormányok fejlesztenék az infrastruktúrát, támogatnák az innovációt és előmozdítanák a technológiák átvételét.

Nem kínál megoldást Carlos Góes, de azt mondja: ha más az oka az egyenlőtlenségnek, akkor másként kellene a mérséklésére törekedni. A szakirodalomból idézi például Dabla-Norrist, aki szerint a magas képzettséggel járó magasabb javadalmazás és a szakszervezetek erejének csökkenése okozza az egyenlőtlenség növekedését. Az innovációval hozza összefüggésbe az egyenlőtlenséget Philippe Aghion, aki kimutatta, hogy az Egyesült Államokban a különbség tágulásának ötödét az okozza, hogy a technológiai fejlesztők jövedelme megugrik. Az intézmények szerepét említi Mark Gradstein, aki szerint minél részrehajlóbb valamely rendszer, annál nagyobb jövedelmi szeletet hasíthatnak ki maguknak a gazdagok.