Örökre vége a bóvlinak?

Péntek éjjel azt gondoltam, végleg magunk mögött hagytuk a bóvlikorszakot. Remélem, nem túl bátor feltevés ez azután, hogy a három nagy hitelminősítő közül utolsóként a Moody’s Investors Service is kiemelte Magyarország adósminősítését a befektetésre nem ajánlott kategóriából. A Moody’s volt az első, amelyik 2011 végén az egyre borúsabb makrogazdasági helyzetben bóvliba vágta Magyarországot, és őt volt a legnehezebb meggyőznie a kormánynak arról, hogy a befektetőknek érdemes magyar állampapírt tartaniuk. (Technikailag már a Standard & Poor’s és a Fitch Ratings felminősítése is elég volt, hogy a konzervatív befektetők is vehessenek magyar kötvényeket.)

A hitelminősítők nem először emeltek ki minket a bóvliból. Magyarország 1996-ban egyszer már kikerült a befektetésre nem ajánlott kategóriából, miután kiheverte a rendszerváltás utáni sokkot, a gazdaság felzárkózási pályára került, a reformprogramokkal pedig a hitelminősítők garantáltnak látták, hogy az ország jó úton haladhat. A 2000-es évek elején már „A” kategóriás adós volt az ország, ami a megbízható adósokra jellemző szint. A hitelminősítők csak az évtized második felében kezdték el rontani a besorolást a felborult makroegyensúly miatt, de sem a világgazdasági válság kirobbanása, sem a magyar IMF-hitel nem késztette őket arra, hogy elvegyék a befektetési ajánlást. Az unortodox gazdaságpolitika azonban betett neki.

A hitelminősítők bizonyára még most is szívesen hagynák a befektetésre nem ajánlott kategóriában Magyarországot a gyenge intézményrendszer és a befektetésbarátnak aligha nevezhető üzleti környezet miatt, de már így is lemaradtak a piac mögött. A gazdaság dinamikus növekedése, az alacsony költségvetési hiány, a csökkenő adósság és a fizetési mérleg többlete olyan tekintélyt parancsol, hogy nem tarthatják bóvliban az országot. A kilátások pedig kedvezőek: a következő években újabb és újabb felminősítések várhatók, van már olyan elemző, aki egyenesen újra az „A” kategória eléréséről álmodik. (Ehhez háromfokozatnyi felminősítés kellene mindegyik cégtől.) Innen nézve megalapozottan gondolhatjuk: soha többet bóvlikorszak.

De mielőtt túlságosan örülnénk, hogy visszakerültünk abba a kategóriába, ahol Románia, Szlovénia, Trinidad és Tobago vagy éppen Namíbia is van a Moody’snál, és „A” kategóriát vizionálnánk, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi vár ránk hosszú távon.

Nem kérdés, a GDP-növekedés, a következő éveket jellemző EU-források bősége, a külkereskedelmi többlet és az alacsony deficit mind olyan tényező, ami még jobb adósminősítéshez vezethet. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a mostanit olyan időszakban értük el, amikor a globális kamatok és hitelfelvételi költségek történelmi mélyponton vannak, és habár az eurózóna több éven keresztül szenvedett, semmi sem veszélyeztette igazán a világgazdaság növekedését, a magyart pedig támogatta az export.

Sajnos azonban egyáltalán nem biztos, hogy a következő években is ez lesz a jellemző, így Magyarországnak most meg kell hoznia azokat az intézkedéseket, amelyek hosszú távon is garantálják a növekedést. Mert hiába a felminősítések, vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy gondok lehetnek. Az egyik például az, hogy az ország egyetlen év alatt a 63. helyről a 69.-re esett vissza a Világgazdasági Fórum (WEF) közel 140 országot vizsgáló versenyképességi listáján, ami megkérdőjelezi a gazdasági növekedés hosszú távú fenntarthatóságát. A WEF szerint többek között az intézményrendszer, az oktatás, az egészségügy, az innováció és az üzleti környezet az, amiben javítanunk kell. A másik tényező, hogy bizonyára a 2014–2020-as uniós költségvetési ciklus az utolsó, amelyet olyan nagy pénzbőség jellemez, amely évente akár 1 százalékhoz közeli mértékben is javíthatja a hazai GDP-növekedést.

Tény, hogy a befektetési ajánlással olcsóbban, stabilabban tudjuk finanszírozni az adósságot, ezért komoly áttörést jelent, önmagában azonban kevés. Vagyis nem kis feladat áll a kormány előtt 2020-ig: úgy kell javítania a versenyképességet, hogy közben ne szálljon el a költségvetési hiány. Ebben segíthet, ha az oktatási és az egészségügyi rendszer talpra állítása mellett az EU-forrásokat hasznosan költik el, úgy, hogy abból a vállalatok széles köre profitáljon. Vagyis a jelenleginél sokkal többet kell tenniük a döntéshozóknak azért, hogy soha többet ne legyünk bóvlik. Lehet, hogy mégis túl bátor feltevés volt?