Rendezzünk-e olimpiát?

Az aláírásgyűjtés hajrájába lépett a Nolimpia. Mit gondol a budapesti pályázat visszavonását sürgető népszavazás lehetőségéről?

Dénes Ferenc: – A közvélemény-kutatások is irányadók lehetnek, mégis rendkívül fontosnak tartom a népszavazást. De Budapest tavaly februárban beadta pályázatát a 2024-es játékokra, még az előtt lett volna igazán érdemes megkérdezni, mit gondolnak az emberek. Szerencsésebb forgatókönyv lett volna, ha másfél-két éve valamelyik közvetlenül érintett szereplő, így a Magyar Olimpiai Bizottság vagy a Fővárosi Önkormányzat kezdeményezi a voksolást. De ha így alakult, legyen most!

Pogátsa Zoltán: – A kezdeményezés nem arról szól, hogy semmiképpen ne rendezzünk olimpiát, hanem arról, hogy nélkülünk ne döntsenek rólunk. Induljon el egy társadalmi párbeszéd, váljon egyértelművé, mekkora terhet ró az országra, ha otthont adunk a világ legnagyobb sporteseményének! Hamar kiderül, hogy kevés a mozgástér, és túl sok a kockázat. A népszavazás az egyetlen demokratikus út, annak is támogatnia kellene, aki nem ellenzi a budapesti olimpiát.

Az ellenzők között bőven akad olyan sportszerető ember, aki a korrupciós kockázatoktól tart. Kiveszett a nemzetegyesítő erő az olimpiából?

D. F.: – Nem veszett ki, de jogos igény, hogy nyilvánosak és átláthatók legyenek az olimpiai fejlesztések. A mindenkori kormányzatnak is érdeke, hogy ne legyen takargatnivaló, alakuljanak olyan bizottságok, munkacsoportok, melyekben az olimpiát ellenzők képviselői, politikai színezettől független szakértők is helyet kapnak. Minden lehetséges eszközt be kell vetni a korrupció visszaszorításáért az első kapavágástól a készülő sportpályák vagy éppen közutak átadásáig, hogy ne legyenek túlárazott beruházások.

P. Z.: – Mindannyian örülünk Hosszú Katinka vagy Szilágyi Áron sikerének, de a sikeres élsport nem helyettesítheti az egészséges társadalmat. A nálunk jóval fejletlenebb Románia és Bulgária szintjén van a tömegsportunk és az egészségi állapotunk, ezen az sem változtat, ha hazai pályán akasztanak aranyérmet a legjobbjaink nyakába. Az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában több helyen bárki díjmentesen használhatja a helyi uszodát vagy kosárlabdapályát. Ez a fajta lemaradásunk legalább akkora gond, mintha túláraznak a tervező, kivitelező cégek.

A PwC megvalósíthatósági tanulmánya szerint a hazai rendezés közvetlen költsége nettó 774 milliárd forint lenne. Az egyéb, főként infrastrukturális kiadások 2070 milliárdra rúghatnak. Reális a terv?

D. F.: – Korrekt tanulmány, a sportlétesítményekre és az infrastruktúrára vonatkozó számok nekem hitelesnek tűnnek. De van rés a pajzson, ilyen a biztonsági költségek esete, igaz, a PwC jelezte is, hogy ezeket nem számította bele. Márpedig a 2001-es New York-i terrortámadás óta egyre jelentősebb tétel a biztonság: az addigi 100-200 millió dolláros kiadás a tízszeresére ugrott. A terrorelhárításon, a határvédelmen és a belbiztonságon kívül is rengeteg a feladat, gondoljunk csak az érkező államfők vagy sztársportolók védelmére, a szurkolói zónákban összegyűlő több százezres tömeg biztosítására.

P. Z.: – A pártolók visszatérően azzal érvelnek, hogy az infrastruktúra fejlesztésére és az erre fordítható EU-s források lehívására az olimpia nélkül is szükség van, így erre csak ösztönzőként hathat a rendezés. De még mindig nem látni egyetlen átfogó fejlesztési tervet, milyen legyen Budapest infrastruktúrája tíz vagy húsz év múlva. Illetve egész Magyarországé, hiszen a fővárosban elköltött pénzek a vidéki városoktól is elveszik a forrást. Időről időre felvetődik egy reptéri gyorsvasút vagy egy új Duna-híd megépítése, aztán lekerül a napirendről. Akkor hogyan lehet eldönteni, hogy az olimpiához szükséges infrastrukturális beruházások valóban azok, amelyekre a városnak, az országnak szüksége van? A keretszámokat tekintve az sem jó ómen, hogy a vizes vb az eredeti 25 helyett jelenleg 100 milliárd forintnál tart.

Az Agenda 2020 reformprogram nélkül esélytelen lenne Budapest. De a fenntarthatóság és az utóhasznosítás elvét miért alkalmaznánk hatékonyabban, mint Párizs és Los Angeles?

D. F.: – Kedvező számunkra, hogy a tervezéstől a rendezésig fenntarthatóságra ösztönöz a NOB, de az elbontható helyszínek alkalmazása csupán technológiai kérdés. Sokkal lényegesebb, hogy az olimpia 16 napja nem a semmibe jönne Budapestre, Magyarországra. Hazánkat ugyanis 2010 óta extenzív sportfejlesztés jellemzi, nemcsak a stadionok szaporodnak gombamód, hanem sokkal jobb körülmények közt készülnek a klubok és a válogatottak, bőven jut forrás utánpótlás-nevelésre és szabadidősportra is. A kormány nem azért tekint stratégiai irányként a sportra, hogy mindenáron ötkarikás játékoknak adjon otthont, ez csak egy hozadéka lehet annak, hogy a sport integrálja a gyakran széthúzó társadalmat.

P. Z.: – Ebben is a tudatosságot, a tervezést, a jövőképet hiányolva vagyok szkeptikus. Hogyan mutatnánk példát a francia fővárosnak vagy az USA második legnagyobb metropoliszának, ha abban sem tudunk konszenzusra jutni, kell-e nekünk múzeumi negyed vagy négyes metró. De említhetném a siralmas állapotban lévő fejpályaudvarokat, a HÉV-vonalakat vagy a P+R parkolókat, amelyek ahelyett, hogy terjednének, megszűnnek, vagy ki sem épülnek. Pedig Budapestnek mindig több jut, mint a vidéknek, Magyarország versenyképességét nagyban visszaveti, hogy országszerte több helyütt katasztrofális a közlekedés.

Gyakran hangzik el intő példaként a 2004-es athéni játékok, mások szerint Görögország az olimpiától függetlenül is a vesztébe rohant. Mi a tanulság?

D. F.: – Ismereteim szerint az athéni olimpia nem az ok, hanem a következmény, kifejezetten rossz gazdasági-társadalmi folyamatok kísérték a rendezést. Szakértők szerint felelőtlenül gazdálkodott Görögország, és terebélyes állami szféra, rugalmatlan munkaerőpiac, valamint fenntarthatatlan nyugdíjrendszer hátráltatta, a kétségbeejtő adófizetői morál mellett. Magán az olimpián a túlköltekezés mögött egyszerűen az állt, hogy elkéstek a szervezéssel, nem hozták meg időben a szükséges döntéseket.

P. Z.: – Az öt karika nélkül is elkerülhetetlen volt a csőd, de ez nem adhatott felhatalmazást arra, hogy még mélyebbre kell taszítani Görögországot. Ne feledjük, az athéni olimpia büdzséje a GDP-arányos 3-ról 9 százalékra szökött fel, ez is hozzájárult ahhoz, hogy 2009 végére GDP-arányosan 115 százalékosra hízott az államadósság. Jó eséllyel ez sem adott pontos képet az adósság nagyságáról, hiszen azt a pénzt, amit eltapsoltak egy kéthetes szórakozásra, költhették volna oktatásra, kutatásra, egészségre. Évekig éltem Athénban, lehangoló a lepusztult épületek látványa.

Boston, Hamburg és Róma kiszállt

Az Egyesült Államok olimpiai bizottsága (USOC) 2015. január 8-án eredetileg Boston pályázatát támogatta Los Angelesszel, San Franciscóval és Washingtonnal szemben. A rendezés becsült költsége 4,7 milliárd dollár volt, de a massachusettsi város már 2015 júliusában visszalépett. A USOC ugyanis nem tudta megadni Marty Walsh polgármesternek azt a garanciát, hogy a költségek túllépése esetén az összeget ne Bostonnak kelljen előteremtenie. A német olimpiai bizottság 2015. március 16-án Berlinnel szemben Hamburg mögé állt, az Elba-partiak 11,2 milliárd eurós büdzsét vázoltak fel. Ám a 2015. november 29-i népszavazás a pályázat visszavonását hozta: 650 ezren voksoltak, 51,7 százalék ellenezte az olimpiát. Matteo Renzi olasz miniszterelnök 2014. december 15-én jelentette be a pályázati szándékot, de Virginia Raggi római polgármester 2016. szeptember 21-én megvonta a támogatást. Az olaszok 6 milliárd eurós költséggel számoltak.