Európai Bíróság: a magyar különadók összeegyeztethetők az uniós joggal

A 2020. március 3-án kihirdetett Vodafone Magyarország és Tesco-Global Áruházak ítéletekben a nagytanácsban eljáró Bíróság

a távközlési vállalkozások és a kiskereskedelmi ágazatban tevékenységet folytató vállalkozások árbevételére Magyarországon kivetett különadókat összeegyeztethetőnek ítélte a letelepedés szabadságával.

Az indoklásban az áll:

az a körülmény, hogy e különadókat, amelyek progresszív módon (sőt az utóbbi ügy esetében erősen progresszív módon) terhelik az árbevételt, elsődlegesen a más tagállamokból származó személyek tulajdonában álló vállalkozások viselik – arra tekintettel, hogy e vállalkozások rendelkeznek a legnagyobb árbevétellel az érintett magyar piacokon–, tükrözi e piacok valós gazdasági helyzetét, és nem minősül e vállalkozásokkal szemben való hátrányos megkülönböztetésnek.

A Bíróság azt is megállapította, hogy mivel azon adó, amelynek hatálya alá a távközlési vállalkozások tartoznak, nem rendelkezik a vonatkozó uniós irányelv valamennyi alapvető jellemzőjével, azt nem lehet ez utóbbival egyenértékűnek tekinteni, így az nem sérti az uniós héarendszer működését, ebből következően pedig összeegyeztethető a héairányelvvel.

Mivel az ezen különadókat bevezető magyar szabályozásnak az állami támogatásra vonatkozó uniós szabályokkal való összeegyeztethetőségére vonatkozóan is kérdéssel fordultak a Bírósághoz, utóbbi először is e kérdések elfogadhatóságáról határozott. E tekintetben a Bíróság emlékeztetett arra, hogy

az adók nem tartoznak az EUM-Szerződés állami támogatásokra vonatkozó rendelkezéseinek hatálya alá, hacsak nem valamely támogatási intézkedés finanszírozását szolgálják, és ily módon ezen intézkedés szerves részét képezik.

Márpedig valamely adó csak akkor képezheti szerves részét valamely támogatási intézkedésnek, ha a vonatkozó nemzeti szabályozás alapján kötelező hozzárendeltségi viszony áll fenn ezen adó és a támogatás között. A Bíróság ugyanakkor a jelen ügyben megállapította, hogy a felperes társaságok által a magyar adóhatósághoz benyújtott különadó alóli mentesség iránti kérelmek olyan általános hatályú adókra vonatkoznak, amelyek az állami költségvetésbe folynak be, anélkül hogy azok kifejezetten az adóalanyok valamely meghatározott csoportja javára nyújtott előny finanszírozásához lennének rendelve.

A Bíróság kimondta, hogy

a felperes társaságok terhére felszámított különadók és a bizonyos adóalanyoknak biztosított mentesség között nem áll fenn kötelező hozzárendeltségi viszony, így az adómentességnek az állami támogatásokra vonatkozó uniós jogra tekintettel való esetleges jogellenessége nem alkalmas arra, hogy érintse maguknak ezen adóknak a jogszerűségét.

Ebből következően a felperes társaságok nem hivatkozhatnak a nemzeti bíróságok előtt ezen esetleges jogellenességre annak érdekében, hogy kivonják magukat az említett adók megfizetése alól.

Másodszor, a Bíróság megvizsgálta, hogy a szóban forgó különadókat bevezető magyar szabályozás a társaságok székhelye alapján történő, az EUM-Szerződés letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezései által tiltott hátrányos megkülönböztetésnek minősül-e. E tekintetben a Bíróság, először is, megállapította, hogy

a felperesek anyavállalatai az Egyesült Királyságban, illetőleg Hollandiában rendelkeznek székhellyel, és hogy amennyiben ezen anyavállalatok a tevékenységüket valamely leányvállalaton keresztül végzik a magyar piacon, az e leányvállalatokat sújtó bármilyen korlátozás érintheti az anyavállalatok letelepedési szabadságát.

A Bíróság, miután emlékeztetett a közvetlen és közvetett hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlatára, a jelen ügyben megállapította, hogy a vitatott különadók nem alkalmaznak különbségtételt a vállalkozások székhelye alapján.

Ebben az összefüggésben a Bíróság, elsősorban azt hangsúlyozta, hogy mivel valamennyi Magyarországon, az érintett ágazatokban tevékenységet folytató vállalkozás a kifogásolt adók alanyának minősül, és mivel az árbevételre vonatkozó különböző sávokra alkalmazandó adómértékek ezen vállalkozások mindegyike tekintetében érvényesek, az ezen adókat bevezető magyar szabályozás semmilyen közvetlen hátrányos megkülönböztetést nem valósít meg a más tagállamok (természetes vagy jogi) személyeinek tulajdonában álló vállalkozásokkal szemben.

A Bíróság, másodsorban, megvizsgálta, hogy a különadók (erős) progresszivitása ez utóbbi vállalkozásokkal szemben közvetett hátrányos megkülönböztetést valósít-e meg.

Reagált a Vodafone

Jelen ügy a NAV és a Vodafone Magyarország Zrt. között fennálló, adminisztratív jogértelmezési kérdés, egy ma már nem létező különadó tekintetében, melynek elbírálása a magyar bíróság előtt folyik – reagált az ítéletre a társaság. A magyar bíróság az ügy egyes jogkérdéseivel kapcsolatban kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárást az Európai Bíróság előtt.

A Vodafone Magyarország tudomásul veszi az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárása keretében hozott döntést, melyet előrevetített az Európai Bíróság Főtanácsnokának, a tavalyi év során kiadott véleménye. A Vodafone Magyarország a krízis adót ugyan vitatta, de folyamatosan és maradéktalanul befizette a gazdaságilag nehéz időkben is – áll a cég reagálásában.

A Bíróság e tekintetben megállapította, hogy a szóban forgó adóévekben, nevezetesen

azok az adóalanyok, amelyek kizárólag a 0 százalékos adósávba estek, valamennyien magyarországi személyek tulajdonában álló adóalanyok voltak, míg a felső adósávokba eső adóalanyok többségükben más tagállambeli személyek tulajdonában álló adóalanyok voltak. Ily módon a különadó legnagyobb részét olyan adóalanyok viselték, amelyek más tagállambeli személyek tulajdonában álltak.

A Bíróság ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy

a tagállamok szabadon határozhatják meg az általuk legmegfelelőbbnek ítélt adóztatási rendszert,

és alkalmazhatnak progresszív adóztatást az árbevétel tekintetében, amennyiben az árbevétel összege semleges megkülönböztető ismérvnek minősül, és az adóalanyok teherviselési képességét illetően releváns mutatónak tekinthető.

Ebben az összefüggésben az a körülmény, hogy a szóban forgó különadók legnagyobb részét más tagállamok természetes vagy jogi személyeinek tulajdonában álló adóalanyok viselik, nem elegendő annak megállapításához, hogy velük szemben hátrányos megkülönböztetés áll fenn. E körülmény fennállására ugyanis az szolgál magyarázatul, hogy a jelen ügyekben érintett piacokon az ilyen adóalanyok vannak túlsúlyban, akik e piacon a legmagasabb árbevételt érik el. Így e körülmény olyan esetleges, sőt véletlenszerű mutatónak minősül, amely minden olyan esetben teljesülhet, amikor az érintett piacon más tagállamok vagy harmadik államok vállalkozásai, illetve más tagállambeli vagy harmadik országbeli személyek tulajdonában álló belföldi vállalkozások vannak túlsúlyban. Egyébként pedig a 0 százalékban megállapított legalsó adósáv nem kizárólag a magyarországi személyek tulajdonában álló adóalanyokat érinti, mivel az érintett piacon működő valamennyi vállalkozás részesül ezen adókedvezményből az árbevételük azon része után, amely nem haladja meg az ezen adósáv tekintetében megállapított felső határt. Ebből következően a szóban forgó, a különadókhoz kapcsolódó (erősen) progresszív adókulcsok jellegüknél fogva nem vezetnek be a társaságok székhelyén alapuló hátrányos megkülönböztetést a magyarországi személyek tulajdonában lévő adóalanyok és a más tagállambeli személyek tulajdonában álló adóalanyok között