Mintegy tíz éve érlelődő terv valósult meg a fémhulladékok sokak által kifogásolt, július 1-jétől hatályos koncessziós rendszerbe terelésével. A Világgazdaság erről szóló 2012-es írásai szerint abban az évben a fémlopások visszaszorítása és a fémek illegális exportjának megszüntetése volt a terület államosítása melletti fő érv, míg a piaci szereplők – mint most is – elsősorban mozgásterük beszűkülésétől, tevékenységük ellehetetlenülésétől tartottak.
A kereskedők akkor azzal érveltek, hogy a lopások felszámolása érdekében elég lenne ellenőrizni az egyébként is szigorú fémkereskedelmi szabályok betartását. Most nem a szó szerinti lopás elleni fellépés, hanem a fémkereskedelem legális mederbe terelése az egyik állami szándék, és az sem feltétlenül azonnal. (A Világgazdaság erre vonatkozó kérdésére a hulladékkoncessziós feladatokért 35 évig felelős Mohu Zrt. vezérigazgatója, Pethő Zsolt válaszolt a napokban.) A fő cél azonban a körforgásos gazdaság létrehozása, amelynek kiemelt eleme a hulladékok anyagában történő, lehető legnagyobb arányú újrahasznosítása, az erre nem alkalmas anyagok energetikai hasznosítása, a veszélyes hulladékok ártalmatlanítása és a lerakókba kerülő mennyiség minimalizálása.
Belátható, hogy mindez csak az anyagáramok szigorú követése és nyilvántartása mellett képzelhető el, ami viszont feltételezi az érintett piaci szereplők tevékenységének átláthatóságát is.
A koncessziós rendszer ennek teremtette meg a keretét. Majd kiderül, hogy jól vagy rosszul. Rosszul – állítják máris azok a fémkereskedők, akik július 10-én demonstráltak az új szabályozás ellen a Mohunak is helyt adó új Mol-épület és az Energiaügyi Minisztériumnak helyet adó régi Mol-székház előtt.
Fél céljaik olvashatók a figyelmeztető demonstrációs szervezője, a Magyar Fémkereskedők Szakmai Egyesületének (MFSZE) honlapján is. Mindenekelőtt úgy vélik, hogy „a természetes személyek értéket képviselő fémhulladékainak az átvétele, felvásárlása mint a fémkereskedelemről szóló törvény (fémtörvény) alapján végzett hulladékgazdálkodási tevékenység általánosan nem tartozik a hulladékgazdálkodási koncesszióhoz, így ezen tevékenységgel érintett hulladékok sem tartozhatnak az egységes hulladékgazdálkodási koncesszióhoz.” Szeretnék, ha ezt az álláspontot megerősítené a magyar állam, ezáltal az Országgyűlés is jogszabályalkotásban.
Valóban elgondolkodtató, hogy az a helyzet, amikor egy magánszemély átad – hangsúlyozottan ingyen – fémhulladékot és másik magánszemélynek, aki azt azután eladja a koncessziós rendszerben a kereskedőnek, hogyan kezelendő.
A két magánszemély között ugyanis pénz és áru nem cserél gazdát, vagyis adásvétel nem történik.
Az előbbi haszna annyi, hogy megszabadul a hulladéktól. Persze a cél az lenne, hogy a fémet átvevő magánszemély vállalkozás formájában végezze ezt a tevékenységet, amelyből bevétele származik, és amelytől a megélhetése függ. A vállalkozási formára éppen az említett átláthatóság, például a fém származásának és útjának követése miatt lenne szükség.
Az MFSZE azzal is érvel, hogy „az Alaptörvény szerint mindenkinek joga van a tulajdonához, így a fenti tevékenység ellátásához nélkülözhetetlen magánszemélyek részéről jogos elvárás az, hogy az értékkel bíró hulladékaikat piaci áron, az általuk preferált gazdasági társaságnak értékesíthesse”. A hiányolt piaci ár, sőt a demonstráción kihelyezett transzparensen követelt piaci verseny szintén téma volt a Mohu által szervezett háttérbeszélgetésen. Ennek kapcsán a Mohu vezérigazgatója azt mondta a Világgazdaságnak, hogy „transzparenseknek kell lennünk, ha mi fizetünk, és ha nekünk fizetnek. Ezért a Mohu értékesítési árai, valamint ösztönző és kompenzációs politikája nemzetközi jegyzésárakon alapul. Ezt egyébként a versenyhivatal is figyeli.” És kiderült, hogy van némi versenyhelyzet is, bár nem akkora, amekkora eddig volt. Ha ugyanis a fém tulajdonosa a fémet Magyarországon akarja leadni, akkor valóban csak a Mohuhoz vezethet az útja, külföldre viszont kiviheti. Mohu az exportra is rálát, ez is alakítja az árazását.
Harmadikként azt elemi ki a szövetség, hogy „az Alaptörvény szerint mindenkinek joga van a vállalkozása szabadságához, így a gazdasági társaságok jogos elvárása, hogy a hulladékgazdálkodási tevékenységüket a jövőben is korlátozás nélkül végezhessék”. Ezen a ponton az indokoltnál talán jobban aggódik a szövetség. Ugyanis a koncessziós rendszerben is megvan a vállalkozások helye, lenne helye többnek is, ha az előző pont szerinti „fémet tulajdonló magánszemélyek” vállalkozói formában kívánnának megválni a hozzájuk került fémtől. Tudjuk azt is, hogy a vállalkozás szabadsága nem feltétel nélküli, sok esetben képzettséghez, engedélyhez kötött. Hulladékgazdálkodásra például most csak a koncesszornak van engedélye. Így azután az MFSZE feltehetően hiába kéri – ez a transzparensén szerepelt – a mesterséges monopóliumok eltörlését.
Ugyanott volt olvasható, hogy kérik a fémgyűjtőknél szélesebb kört jelentő, lomtalanításból élők széles társadalmi réteg helyzetének felelős átgondolását. Ez azért nehéz ügy, mert a lom a kirakás pillanatától fogva eddig is az állam tulajdona volt, de az államnak mégis csak a lomból kimazsolázott értékek után megmaradt szemét maradt, amit azután milliárdokból távolít el.
Igaz, ez az illegális kimazsolázás is egyfajta újrahasznosítás, nélküle az összes lom a lerakóba vagy az égetőbe került volna, természetesen a benne lévő értékkel együtt.
Meglátjuk, hogyan lesz ezentúl. A lomtalanításból élők helyzetére azonban aligha a hulladéktörvénynek vagy az Energiaügyi Minisztériumnak kell választ adnia, bár valakinek biztosan kell. Az viszont aligha tartható, hogy a hulladékban rejlő érték az illegális gyűjtőké, a gyűjtés után visszamaradó szeméttől viszont legális tevékenységek adózásával összegyűlő közpénz felhasználásával lehet megválni.
A 2023. július előtti általános gyakorlat:
Vissza a kályhához, vagyis ahhoz, hogy mi várható el a Mohutól annak fejében, hogy 35 évre országos hulladékgazdálkodási jogot kapott, továbbá, hogy az állítása szerint eddig mit tett le az asztalra. Alapvetően a területre vonatkozó uniós célértékeket kell teljesítenie, amihez már egységes, országosan működő rendszert épít ki. Az EU célja a 65 százalékos újrahasznosítás, de Magyarországon egyelőre alig tart 30 százalék fölött. Ez a fémtartalmú hulladékok esetében is igaz. Ehhez azonban elengedhetetlen az összes hulladék említett átlátható, szabályos és egységes rendszerben történő kezelése, mert csak így lehet nyomon követni, mi történik a leadott hulladékkal, hogyan és hol lehet újrahasznosítani.
A Mohu már jelezte, hogy ehhez keres partnereket, és továbbra is számít a fémtartalmú hulladékok gyűjtésében, szállításában és előkezelésében jelenleg is részt vevő cégek, vállalkozók együttműködésére. Már mintegy hetven céggel megállapodott a közös és közlése szerint mindkét félnek előnyös együttműködésről. Országosan lefedte a szükséges kapacitásokat, jelenleg is több mint száz fémtelep és hatvan, vele szerződött autóbontó működik Magyarországon. A hulladékgazdálkodás során képződő nyersanyagoknak a hazai ipar rendelkezésére kell állnia. Az uniós célok teljesítésének elmaradása esetén Magyarországnak súlyos kötbért kell fizetnie.
A Mohu előtt álló feladatok
A hulladékok minél nagyobb hányadában történő újrahasznosítását eddig nehezítette, hogy a fémkereskedők jellemzően úgy állapították meg a felvásárlási áraikat, hogy hozzájuk már csak a hulladékok értékes fémrésze érkezzen be. Ezért a lakosok, vagy akik helyettük beviszik a fémhulladékot, azt már előbontva, értéktelen részeket már lebontva teszik ezt. Ezek a lebontott anyagok pedig ott díszelegnek az erdőkben, árokpartokon vagy elrejtve a kukákban, esetleg éjjel bedobják egy áruház gyűjtőkonténerébe.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.