Szakadék profi és amatőr hegymászók között? Szenzációs galéria a Mount Everest megmászásáról

VG Online (VGO) - Mit szóltak a hozzátartozóid, barátaid ahhoz, hogy éjjel-nappal az Everest megmászására készülsz?

Jelinkó Attila (J.A) - Mindenhonnan el kellett vennem egy kicsit. A barátnőm például jobban viselte, mert vele is megszerettettem a hegymászást, így gyakran elkísért, az Everesten is eljött velem az alaptáborig. A szüleimet csak óvatosan informáltam, leginkább csak a hegyen töltött naplementékről tettem említést. De az utóbbi három évben kimaradtak a sítúrák, a tengerparti nyaralások is. Szóval mindenki megsínylette, de most már nagy az öröm.

VGO - Ebben a rengeteg edzésmunkában öröm is volt? Egy pillanatra sem merült fel benned, hogy abbahagyod?

J.A.- Persze, előfordult, de amúgy is szeretek sportolni, és a kihívás mindig is izgatott. Jó érzés úgy munkába menni, hogy mögötted van egy János-hegyi túra marmonkannával a hátadon.

VGO - Az, hogy sikerült, mennyiben tulajdonítható a rengeteg edzésnek, és mennyire múlik az egyéni tehetségen?

J.A. - A magashegyi mászás esetében fontos a testi adottság is, amikor valaki elkezdi, kiderül, hogy a szervezete mennyire képes elviselni a magashegyeken uralkodó viszonyokat. Egyesek jobban bírják, mások kevésbé. Egyik mászótársam, egy finn olimpiai bajnok úszó lány 4. 300 méteren már rosszul volt, 4. 700 méteren pedig vért hányt. Az edzés tehát fontos, de a kiindulópont a genetika, akárki azért nem képes ilyen teljesítményre. Mindenesetre azért is hasznos, hogy most a személyemben egy amatőr mászó jutott el az Everestre, mert ez talán segít csökkenteni a Magyarországon érzékelhető szakadékot az amatőr és a profi hegymászók között.

VGO - Ezt az ellentétet lehetett érzékelni a hazatérésedkor is. Mi lehet az oka ennek a feszültségnek a két „tábor” között? Nem a teljesítmény a lényeg?

J.A. - A profik napi huszonnégy órában a mászással foglalkoznak, ellentétben velem, aki az íróasztal mögül keltem fel. Hogy világos legyen: nem csak ez a szűk elit lehet alkalmas a nyolcezer méter körüli hegyek meghódítására, és sokkal több magyar mászó juthatna el ezekre a csúcsokra. Nem kell túlmisztifikálni a hegymászást. Ha valaki rászánja az időt, az energiát, és rendelkezik a megfelelő technikai háttérrel, akkor nyugodtan nekivághat.

VGO – A te eseted azért is különleges, mert miközben te a déli úton haladtál, Klein Dávid és csapata az ellentétes, északi oldalon, veled egy időben szintén az Everestre tartott. Tartjátok egymással a kapcsolatot?

J.A: - Igen, jóban vagyunk, előtte, és utána is beszéltünk telefonon, csapatuk egyik tagjával találkoztam is.

VGO - Köztetek ezek szerint jó a kapcsolat.

J..A. - Persze, annak ellenére, hogy minket általában ellenfelekként mutatnak be, valójában semmi problémánk nincs egymással, és egyikünk sem nyilatkozott negatívan a másikról. Azt viszont el kell ismerni, hogy mi teljesen „más ligában játszunk”. Klein Dávid és csapata profikból áll, akik oxigénpalack nélkül másznak, én amatőr vagyok, és palackkal mászom. 8600 métert megtenni az Everesten palack nélkül, mindenképpen teljesítmény.

VGO - Érdekes, hogy az oxigén  és az a nélkül mászók között külföldön is feszült a légkör, holott a palack nélkül mászók vannak elenyésző kisebbségben. Hogy mást ne mondjak, a hivatalosan elsőként elismert, 1953-as sikeres csúcstámadás során mind Hillary, mind Tenzing palackkal mászott.

J.A. - Ezt itthon nem látják be, és csak a palack nélküli mászást tekintik eredménynek, holott ha kimész az Everestre, azt látod, hogy mindenki használ oxigént. Ahhoz valóban „supermannek” kell lenni, hogy palack nélkül feljusson valaki. A leghíresebb Reinhold Messner teljesítménye, rajta kívül csak néhányan voltak képesek erre. A palack nélküli mászáshoz legalább egy évnyi, rendkívül intenzív felkészülésre van szükség, aminek során a lehető leghosszabb edzési periódusokat kell pihenésekkel váltani. Az én edzési tervemben például huszonnégy óra folyamatos edzés és tizenhat óra alvás szerepelne felváltva. Azért szükséges ez a módszer, mert 7500 méter felett már annyira a ritka a levegő, hogy minden, pihenéssel ott töltött perc csökkenti a folytatás esélyét. Csak akkor lehet oxigén nélkül feljutni az Everestre, ha a mászó nagy távolságot képes egyhuzamban megtenni, és nem fogynak ki a belső tartalékai. Ilyen edzési programot persze munka mellett képtelenség végrehajtani, egy dolgozó ember számára reális cél a palackos mászás. Nincsenek csodaszerek. Nemrég egy fórumon is megkérdezték tőlem: hogy lehet, hogy az Everesten még mindig lefagynak az emberek ujjai? Erre az a válasz, hogy hiába készítenek tökéletesen szigetelő kesztyűt, ha a nagy magasság miatt a szervezet energiája lecsökken, az ujjak gyakorlatilag képtelenek felmelegedni. Nem a hideg okozza a gondot, hanem a magasság, az ellen pedig nem lehet védekezni. Én egyébként nem hiszek semmilyen teljesítményfokozóban, szalámit, sajtot, és teát vittem izotóniás italok helyett.

VGO - Közszájon forog, hogy a befizetett túrákon a sherpák gyakorlatilag felviszik az embert az Everestre. A valóságban mi a sherpák szerepe a mászásnál, és milyen a kapcsolat köztük és a mászók között?

J.A.Ez a túrától függ. Ha fizetett expedícióról van szó, akkor a sherpák kvázi kiszolgáló személyzetként funkcionálnak: főznek, sátort vernek, csomagokat cipelnek, egy szóval a mászók alárendeltjei. A mi esetünkben ez nem így volt, mivel én nem vásároltam meg ezt a szintű szolgáltatást, engem egy sherpa mászóként kísért, és csak a tábori felszereléseket vitték fel helyettünk, minden mást (hálózsákot, ételt, stb.) nekünk kellett vinnünk. A sherpa tehát kísérő, mászótárs volt, a hegymászás amúgy is társas tevékenység, szükség van valakire, aki biztosít, segít, figyeli az egészségi állapotodat. Mivel a sherpák 3. 000 méteres magasságban születnek, és élnek, tökéletesen hozzászoknak a magassághoz, és ideális mászótársakká váltak. Nem csak hogy 3.000 méter előnnyel indulnak velünk szemben, ráadásul a mászás a munkájuk, a legtöbbjük már megjárta az Everestet, és tudja, hogy mire számíthat. Miattuk soha nem kell visszafordulni.

VGO - Egy ilyen megmérettetés hatalmas tervezési feladat is. Hogy bonyolítottátok le a túrának ezt a részét?

J.A. A szervező cég az alaptábor szolgáltatásait biztosítja: egy sátrat, egy konyhát, és magashegyi sátrakat a felsőbb táborokhoz, ezzel kész. A magashegyi táborokban minden egyébről (főzés, időjárás-előrejelzés beszerzése) neked kell gondoskodnod. Egyébként ezt az alaptábori ellátást minden mászó megkapja, hiszen senki nem fog két hónapra elegendő ételt magával vinni az Everestre.

VGO - A megfelelő szervezés rendkívül fontos lehet, sok hegymászó az expedíciók rossz előkészítettsége miatt hal meg az Everesten, a nagyobb biztonság eléréséről mégsem beszél senki.

J.A. - Így igaz. Ma már a legtöbb nyugati mászót, aki palack nélkül próbál feljutni, kísér egy sherpa oxigénpalackkal, hogy szükség esetén segíthessen. A teljesen egyedüli mászás nem jellemző, az már nagyon közel áll az öngyilkossághoz. Sokan palack nélkül indulnak el, és ha nem bírják tovább, akkor elkezdik használni az oxigént.

VGO - Az átlag  csak akkor hall a magyar hegymászókról, ha a tiédhez hasonló eredményt érnek el. A hétköznapokban milyen a hazai hegymászótársadalom élete?

J.A. - Léteznek klubok, és viszonylag eseményteli az élet, ugyanakkor éles a határ a 8. 000 méteres hegyeket mászók és a többiek között. Valamiért mindenki elfogadja, hogy ezekre a csúcsokra csak Klein Dávid vagy Erőss Zsolt vagy Ács Zoli csapata tud feljutni. Ha nem vagy benne ebben az elit körben, ami nem több egy tucat embernél, akkor teljesen kiszorulsz a hegymászó elitből, és a lehetőségeid korlátozottak.

VGO - Gyakran hallani arról, hogy a magashegyeken segítségnyújtás nélkül hagynak ott egy mászót. Ha az Everesten bajba jutok, elképzelhető az, hogy segítségnyújtás nélkül otthagynak?

J.A. Sajnos erre rengeteg a példa. A legemblematikusabb talán éppen David Sharp esete, aki mellett 2006-ban több mint 50 mászó mászott el csúcsra menet, majd tért vissza az alaptáborba. David Sharp pedig mindeközben ott haldoklott a fix kötelek mellett. A magashegyeken az oxigénhiány miatt eleve ösztönlénnyé válik az ember, és kiderül, hogy mi rejtőzik legbelül. Láttam tengerszinten kőkemény embereket sírni a hegyen, de ugyanígy félénk típust is, aki halált megvető bátorsággal küzdött. Ezért természetesen mindig jobb, ha kísérővel megy az ember. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy létezik az elit mászó és az egyéb kategória, és talán nem is a segítség, hanem inkább a hit hiányzik az amatőr mászókból. Pedig a magyar hegymászás nem csak néhány ember privilégiuma. Nem szabad elfelejteni, hogy a hegymászás nem egyenlő a sziklamászással, amit Magyarországon sokan űznek. A hegymászónak nem kell két ujján lógnia, és hasonló mutatványokat végeznie, megfelelő felkészüléssel egy amatőr is eljuthat az Alpokba vagy akár a Himalájára.

VGO - A hazai mászók bátortalanságát mutathatja az is, hogy Paul Adlerrel, egy ausztrál mászóval közösen mentetek az Everestre. Hogy találtál rá?

J.A. - Egy internetes fórumon találtuk meg egymást, és elkezdtünk levelezni. Paul nagyon hasonlóan látja az amatőr mászók helyzetét, és mivel ő is az Everestre készült, elkezdtünk közösen szervezkedni. Ausztráliában nagyon fejlett a hegymászó élet, és maga Paul is próbálkozott már csúcstámadással az Everesten, sokat tanultam tőle. A hazai mászókkal is beszélgettem, de mivel egy ilyen túrához idő, energia, és pénz együttese kell, valahogy nem sikerült hazai partnert találni.

VGO - Egy hegymászó nem juthat ennél magasabbra. Mi vár rád most?

J.A. - Ami biztos, az a csónakázás a Balatonon (az idejét sem tudom, mikor ültem utoljára vitorláson). Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, hogy soha többet nem megyek ilyen magas hegyre, de ma már hiányzik a mászás, már ki is néztem egy-két hegyet, ahol még nem jártam. Hobbimászó leszek ezután is, csak nem lesz ekkora felhajtás körülöttem.
(Faludi Linda)