A demokraták leendő fiskális politikájának határai

A bevezetőben vázolt elv egy további fontos feltételezés alapjává vált. E szerint ha egy gazdaságban kimutatható az alulmegtakarítás és az alulberuházás, akkor a kormánynak ezen úgy kellene segíteni, hogy maga többleteket halmoz fel, nem pedig súlyosbítja a helyzetet a deficites költségvetéssel, amivel az amúgy is szerény megtakarításokat is elvonja a beruházások elől. Ezért tekintik „deficithéjának” a legtöbb közgazdászt.

A kormányoknak természetesen deficites költségvetési politikát kell folytatniuk gazdasági depresszió idején, hogy ösztönözzék a keresletet, és fékezzék a munkanélküliség emelkedését. Emellett van számos olyan – sürgősségi – kormánykiadás, amelyre úgy lehet tekinteni, mintha nemzeti megtakarítás és beruházás lenne. Franklin Delano Roosevelt alig hajthatott volna végre jobb befektetést az Egyesült Államok és a világ jövőjébe, mint hogy totális háborút viselt Adolf Hitler ellen. Hasonlóképpen szükséges lett volna, hogy George H. W. Bush – a mostani elnök édesapja – és Bill Clinton felismerje: a hajdani Marshall-tervhez hasonló segélyprogrammal kell segíteni a volt kommunista országokat a piacgazdasági átmenetben, mert ez egy jó befektetés lett volna a világ jövőjébe.

Az alapszabálynak azonban annak kellene lennie, hogy a kormányoknak deficit helyett többletet kell képezniük, ezért – a kifejezetten kereslethiányos vagy gazdasági depresszióval fenyegető időket leszámítva – az elnökök gazdasági tanácsadói csaknem kivétel nélkül a többletek felhalmozását szorgalmazták. Mindez nagyjából maradéktalanul elmondható Eisenhower, Nixon, Ford, George H. W. Bush és Clinton elnök tanácsadóiról.

Igaz volt ez nagyjából Ronald Reagan elnök szakértőire is, akik közül egyesek őszintén hittek abban, hogy a 80-as évek elején foganatosított nagyarányú adócsökkentések nem okoznak majd akkora deficitet, mint amilyent valójában kiváltottak. Mások ugyan világosan megértették a következményeket, és az adócsökkentés tervével szembeszegültek, még ha erről a nagy nyilvánosság előtt nem is beszéltek.

A többletek felhalmozását célzó ajánlásokkal és az ekörül – a második világháború óta – kialakított konszenzussal csak George W. Bush tanácsadói szakítottak. Egyesek ezt azért tették, mert a republikánus párt keményvonalas, törtető karrieristái, és igyekeztek a párt politikusainak mindig azt mondani, amit hallani szerettek volna. A többiek esetében rejtély maradt, hogy miért támogatták a Bush-kormányzatot a megtakarítások elszívásában.

A mostani gárda kudarcai mindazonáltal súlyos dilemmát jelentenek a demokraták deficithéjáiként elkönyvelt közgazdászok számára, akik máris keresik, hogy mi lenne a leghelyesebb gazdaságpolitika, ha Barack Obama lenne az elnök. Nekünk, akik a Clinton-kormányzatban szolgálva keményen dolgoztunk azon, hogy rendbe tegyük Amerika pénzügyeit, és a korábbi krónikus deficitet többletbe fordítottuk, most látnunk kell, hogy a Bush-kormányzat nyolc éve után a helyzet roszszabb, mint amikor mi hozzáfogtunk a rendteremtéshez 1993-ban. Minden munkánk kárba veszett az utódaink tevékenysége folytán, akik arra törekedtek, hogy az osztályharcuk eredményeként egyenlőtlenebb legyen az amerikai jövedelemelosztás.

A láncról köztudomású, hogy olyan erős, mint benne a leggyengébb szem. Ezért felesleges, hogy a demokraták fiskális tanácsaival próbáljuk meg erősíteni a gazdaságpolitika láncát, ha a láncszemek a republikánusoknál nemcsak gyengék, hanem sok helyen egyenesen hiányoznak. Egy leendő demokrata kormányzat tanácsadói szerint a republikánusok kezét csak akkor lehet megkötni a jövedelmek további polarizálását célzó politikájukban, ha akkorára duzzad a deficit, hogy attól már maguk is megrettennek.

Ebben igazuk lehet a demokratáknak. A Robert Rubin pénzügyminiszter és társai által elért fiskális többletek és az erre irányuló kurzus nagyon jó lett volna Amerika számára, ha Clintont egy „normális” utód követte volna az elnöki székben. Egy esetleges leendő demokrata párti kormányzat számára az a nagy kérdés, hogy milyen lenne a helyes fiskális politika akkor, ha nincs garancia arra, egy későbbi republikánus elnök ismét „normális” lesz. Ez egy nehéz kérdés, amelyre a választ magam sem ismerem.

Van azonban – mindennek ellenére – egy fiskális elv, amelyet tiszteletben kell tartani. Ha a költségvetési hiány akkora, hogy attól az adósság/GDP arány robbanásszerűen emelkedik, az nemcsak a hosszabb távú növekedést fékezi, hanem annak a lehetőségét is megteremti, hogy a gazdaság bármely pillanatban azonnali makrogazdasági és pénzügyi katasztrófával szembesüljön. Egy demokrata kormányzat által folytatandó szigorú fiskális politika talán nem is lehetséges, vagy nem is lenne helyes, ha azt egy későbbi, más színezetű adminisztráció lerombolja. Ezért az adósság/GDP arány stabilizálása lenne az a határ, amelyen nem szabad átlépni.

Copyright: Project Syndicate, 2008

@ www.project-syndicate.org