Megváltóra várva

A miniszterelnök hiányát az elmúlt napokban a magyar gazdaság nem igazán sínylette meg, igazolva egyrészt, hogy a kis és erősen nyitott ország esetében az éppen regnáló kormányfőnek meglehetősen szerény szerepe van, másrészt az utóbbi hónapok reformkavalkádja nem kínál valós válaszokat a gazdaság bajaira. Egyre nyilvánvalóbb, nálunk a politika sokat árthat ugyan, de az általa kialakított nehéz és súlyos helyzet kezelésében már nem igazán hatékony.

A látszat azonban ne tévesszen meg senkit. A 2001 óta érvényesülő, politikai indíttatású túlköltekezés, amelyet az utóbbi két év felemás és tétova intézkedései csak enyhítettek, napjainkban is meghatározó fenyegetésként van jelen. Abban az időszakban, amikor az államháztartási hiány megközelítette a GDP 10 százalékát, olyan tetemes adósságállomány alakult ki, amelynek finanszírozása, megváltozott kamatai és kockázati felárai még akkor is a belső felhasználás radikális csökkentését kényszerítené ki, ha a gazdasági növekedésünk legalább évi 2 százalékos lehetne. 2009-ben azonban a GDP 4-5 százalékkal csökkenhet. Tetézi a bajt – a makrokereslet oldaláról – az erőteljesen vitatható korábbi monetáris politika, amely a valós gazdasági viszonyoktól eltérített erős forint időszakában utat nyitott a devizában történő eladósodásnak. Ez nemcsak az eladósodás szerkezetét változtatta meg drámaian, hanem azt eredményezte, hogy az utóbbi két-három évben a lakossági megtakarítások már csak részben, 2008 második felében pedig már egyáltalán nem játszottak szerepet a még mindig magas államháztartási hiány finanszírozásában.

Az utóbbi két-három évben tehát egyfelől az az ellentmondásos gazdasági folyamat bontakozott ki, hogy a fiskális politika próbálta mérsékelni a makroszintű túlfogyasztást, másfelől a nem kellően végiggondolt monetáris politika a lakosság devizában történő eladósodását eredményezte. A költségvetési hiány adókkal történő mérséklése ugyan a makrokeresletet visszafogta, de az eladósodás felpörgése részben vagy teljesen ellentételezte azt. Makrogazdasági szinten az összkereslet nem igazán mérséklődött, sőt, a negatívba forduló növekedési ütem miatt a túlköltekezés továbbra is jellemző maradt, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi időben ez már nem a költségvetés hiányában jelenik meg, hanem a jövőbeni várható jövedelmek terhére előre hozott fogyasztásban manifesztálódik. Új a helyzet annyiban, hogy a gazdaságpolitikának a költségvetés bevételi oldalán alig van mozgástere – kivéve a fekete-szürke gazdaság visszaszorítását –, sőt, a válság miatt tetemes kiesés valószínűsíthető. A kiadások csökkentése tehát elkerülhetetlen.

A fiskális és a monetáris politika diszharmóniájából adódó feszültség előbb-utóbb robbanást okozott volna akkor is, ha a pénzügyi és gazdasági válság 2008 második felében nem hozza drámaian felszínre a problémákat. A forint árfolyamának látványos romlása, a hitelek beszűkülése, a kamatok magas szinten rögzülése, a devizában történő eladósodottság a költségvetés és az egyéni hitelfelhasználók pénzügyi pozícióit jelentősen rontotta. A következő két-három évben összességében érdemleges gazdasági növekedésre nem számíthatunk, így abban sem reménykedhetünk, hogy az államháztartás hiányát és a GDP 75 százaléka körüli adósságállományt kinőjük. Másrészt a 4-5 százalékos visszaesés 2009-ben a korábbiakhoz képest mintegy 400 milliárd forintos bevételkiesést jelent a költségvetésben. A 3 százalék alatti hiány elérése legalább hasonló nagyságú megszorítást feltételez a kiadási oldalon. A mindent maga alá rendelő költségvetési és pénzügyi egyensúly gyors megteremtése a mélyülő gazdasági válsággal szemben a belépő miniszterelnököt és kormányát a „béna kacsa” állapotába hozza.

Csodára várni ugyan lehet, de a politikai indíttatású és bizonyára „jószándékú” túlköltekezés árát a következő években drágán kell megfizetni. A kérdés csupán az, hogy lehet-e az elkerülhetetlen áldozatvállalást méltányosan, a társadalom valamennyi rétegét közel azonos mértékben érintően végrehajtani. Ez itt a kérdés, a többi csupán technika.