"Yes we can!"

Hallgatom az Obama-beszédet az interneten, amelyet pár hete mondott Prágában, a Hradzsin téren, és azon elmélkedem, vajon tényleg sikerül-e mindazt megvalósítani neki, amit ígér s amire a világgazdaságnak szüksége van. Hallgatom, és visszaemlékszem a tavaly novemberben a megnyert elnökválasztás estéjén a chicagói Grant Parkban tartott beszédére, amelyből sugárzott a „yes we can!” mentalitás, és arra jövök rá, hogy az eltelt öt hónapban ez a pozitív hozzáállás és önbizalom nem csökkent, sőt, az utóbbi időben talán még erősödött is.

Hosszú ideig éltem és dolgoztam az Egyesült Államokban, 2003-ban végleg hazajöttem, ám azóta is általában két kérdést szegeznek nekem az ismerőseim. Az egyik: „Elment az eszed, hogy hazajöttél?”, a másik pedig, „Hogyan lehet ott élni, hiszen az amerikaiak olyan felszínesek, tudatlanok?”
Ezekre mindig azt válaszolom, hogy vannak remek dolgok, amiért jó az USA-ban élni, és érdemes megtanulni azokat, s természetesen vannak olyan emberi értékek, amelyekre Európában jobban lehet számítani, támaszkodni.
Hihetetlen viszont az amerikai társadalom mindent meghaladó tisztelete a munka iránt, a profizmus, amelynek eredményeképpen nagyon sokat és tudatosan dolgoznak az amerikaiak: a munka sokkal inkább meghatározza az életüket, mint nekünk, európaiaknak.

A túlzott vállalati munkavégzés és növekvő túlórák hatására egyre több vállalat indít úgynevezett „work life balance” (munka-magánélet egyensúlyát segítő) programokat, amelyek célja, hogy elviselhetőbbé tegye a hosszú munkanapokat, sőt, kissé korlátozza azokat.

Soha nem tapasztaltam olyan professzionális közeget, mint az amerikai irodákban, ahol nagyon PC (professionally correct) mindenki, és még egy-egy poénért sem zökkennek ki abból a napi rutinból, amelyet egyes filmsorozatok (például Office címmel) olyan jól parodizálnak. Mindenki érdeklődő és lazának mutatkozik, első azonban a munka és a szakmai előremenetel, és ennek nagyon sok más értéket alárendelnek. Természetesen az irodában is központi téma a heti sport (messze legnépszerűbb az amerikaifoci) és persze a minden amerikai irodista kedvence, a golf.

Lehet kritizálni és szidni az amerikai társadalmat, hiszen valóban rengeteg az ellentmondás, de mint azt az Obama-sztori is egyértelműen bizonyítja, ott tényleg minden lehetséges, és az amerikai álom – nyilván a 21. században már alapjaiban másképpen – továbbra is létezik. Ha minden ilyen szép és jó, akkor miért jön haza a kint tanuló, dolgozó európaiak – köztük magyarok – jelentős része az őreg kontinensre?

Erre nagyon különböző válaszokat lehetne adni, de, azt hiszem, a magyarok életstílusában keresendő a válasz, amely lényegesen eltér az amerikai társadalométól. Sok Amerikában élő magyarral voltam kapcsolatban (többek között játszottam a San José Magyars nevű focicsapatban, amely kint élő honfitársaink amatőrcsapata volt), azt tapasztaltam, hogy legtöbbjük nem „akklimatizálódott”: megőrizte tipikus magyar hozzáállását és életfelfogását. Magyarul már nem beszél, angolul pedig még nem tanult meg. Jellemzően a paprikás csirke melletti politizálás a hobbija, kritizálja az anyaországot, ám amint teheti, utazik haza, Magyarországra.

Azt gondolom, hogy egy európainak és ezen belül egy magyarnak – még ha csábító is – nagyon nehéz megszokni a rendkívül individualista amerikai életformát. Azt tapasztaltam, hogy aki teheti és anyagi lehetősége van rá, hosszú távon inkább újra itthon próbál szerencsét, ahol a viszonyok, a hangulat mentálisan közelebb áll hozzá. Nos, ezért jöttem én is haza, örömmel, feltöltődve, hazahozva azonban a pozitív hozzáállást, vagyis: „Yes we can”!

Iron Mountain
Közép-európai ügyvezető igazgató