"Az egész válságkezelési koncepció egy nonszensz agyrém"

A válság gócpontját képező lakáspiac köszönhetően a célzott adókedvezményeknek, a bankok átütemezett kényszerértékesítéseinek és a csökkenő értékesítendő állománynak, szintén stabilizálódott átmenetileg. A rendszerbe pumpált iszonyatos pénzmennyiség (az amerikai GDP legalább 30 százaléka) azonban csak arra volt elegendő, hogy a lakáspiaci árak 4-5 százalékkal visszakorrigáljanak, de még így is a 2006-es szintekhez képest 30 százalékkal vannak lejjebb, ráadásul az elmúlt negyedévben újabb gyengülési hullám jegyeit mutatja az ingatlanszektor.

Azonban a stimulusok hatásai csak a minimumot üti meg és más gazdasági indikátorokban tapasztalható 1-2 éves rekordot döntő megugrások is délibábok. A példátlan készletcsökkenések a stimulusok keresletélénkítő hatására teljesen természetesen elindítottak egy újrakészletezési folyamatot, aminek hatására valamilyen mértékben élénkült az ipari termelés, ez azonban még mindig a 2-3 évvel ezelőtti szintek alatt van 12 százalékkal, törölve 10 évet a teljesítményből.

Ugyanakkor – szintén magától értetődően – a leginkább támogatott autóeladások miatt főleg az autóiparhoz köthető feldolgozóipari mutatók és egyéb beszerzési indexek jeleznek bővülést, de ezeket az eredményeket sem kell túlértékelni. Annyi történik a gazdaságban, hogy Sam bácsi (az állam) átvállalta részben a fogyasztó szerepét és nagyrészt értelmetlen fogyasztásra próbál közvetlen és közvetett, de mindenekelőtt fenntarthatatlan módszerekkel ösztönözni. 2010-ben viszont már szinte semmit sem tesz majd hozzá a növekedéshez, mert a stimulus már benne van a 2009-es bázisban is, tehát ehhez képest nem lesz növekedés, csak ha - amiben a döntéshozók reménykednek - a gazdaság magától élénkülni kezd.

Ráadásul a gazdasági növekedés már a második és harmadik negyedévben sem váltotta be a reményeket, hiszen májusban még jóval 4 százalék feletti bővülést vártak a harmadik negyedévre, ami az utolsó olvasatra csak 2,2 százalékra sikerült, igaz negyedik negyedévre a készlethatás miatt 5 százalék feletti bővülés rajzolódott ki.

Mindeközben 2009-ben Obamát bedarálta a pénzügyi lobbi, meggyőzve az eszközérték-növekedés és fogyasztásösztönzés elsőbbrendű céljairól. Szó nincs már a több mint egy éve beharangozott elszámolóház felállításáról (hitelbiztosításokra avagy CDS-ekre, amelyek értéke négyszerese az amerikai GDP-nek és óriási mérető spekulációra, manipulációra adnak lehetőséget), az Obama vezette Fehér Ház is csak most vette észre a valóság és a Wall Street között tátongó különbséget, igaz, jobb későn, mint soha: amikor már mindenkit beszippantottak a piacok...

Jelenleg az egész válságkezelési koncepció egy nonszensz agyrém: betegesen növekedő fenntarthatatlan és drámaian megugró hitelből finanszírozott fogyasztásra a válasz: még több fogyasztásösztönzés, és még több hitel. Aztán majd csak jön valami, mint egy abszurd drámában: Godot-ra várva. Az eszközár-növekedés meg mindenkit megment: a tőzsde szárnyalása állítja helyre a bizalmat és indítja be a reálgazdasági növekedést, tehát a tőzsde már nem csak barométer, hanem a gazdaság motorja.

Legalábbis sarkítva ugyan, de mi ezt olvastuk ki a válságkezelés koncepciójából. A Münchausen bárók kiemelik magukat a mocsárból és megmentik a világot. Felszínen tartani a látszatot, ami mindennél fontosabb: A látszat diadala! De ez a mentalitás nem csak Amerikára igaz, hanem szép lassan az egész ejlett világra és a fejlődők egy részére is átterjedt.