Barroso, a pragmatikus

A csütörtöki informális EU-csúcs idejének nagy részét az unió jövőbeni gazdaságpolitikájával kapcsolatos útkeresés teszi majd ki. Ennek jegyében fogják megvitatni José Manuel Barroso bizottsági elnök és Herman Van Rompuy állandó Európai Tanács-elnök papírjait is, amelyek kifejezetten a csúcsra készültek. Igaz, közben a napirend része lett a decemberi koppenhágai konferencia után kialakult helyzet megvitatása is, ám „koppenhágázni” elsősorban olyan szempontból fognak, hogy milyen tanulság vonható le a történtekből az EU globális törekvéseit illetően. Néhány hete José Luis Zapatero spanyol kormányfő azzal érvelt, hogy az unión belül a válság és annak kezelése, az unión kívül pedig a koppenhágai kudarc egyaránt arra ébresztett rá mind többeket, hogy csakis a kormányok közötti szorosabb együttműködés adhat módot hatékony ellenlépésekre. Ebbe beleértendő a makrogazdaság „koordináltabb” kezelése is. A közelmúltban tett nyilatkozatai tükrében ezzel láthatóan Barroso is egyetért, miként abban is igazat ad a spanyol miniszterelnöknek, hogy a lisszaboni (gazdaságpolitikai) stratégia nem annyira céljai, hanem eszköztelensége miatt maradt viszonylag eredménytelen.
Itt azonban már érzékelhetők bizonyos különbségek a bizottsági és a soros elnökségi megközelítés között. Zapatero számon kérhető, kötelező tagországi vállalásokról beszélt, amelyek elmulasztása akár szankcionálható is lehetne. Barroso és csapata láthatóan realistább, és nem annyira a fegyelmezésben, hanem konkrét projekteken át történő kölcsönös függőségben, valamint a tagállami teljesítés pozitív ösztönzésében látja a megvalósítás útját. Ebben valószínűleg igazuk is van: a spanyol forgatókönyvhöz alighanem hiányozna a teljes körű tagállami hajlandóság, miként az alapszerződés módosítása nélkül – ez mostantól egy jó időre kizárt – hivatkozható jogi-intézményi alap sem nagyon volna rá. Bizottsági részről ennek jegyében is gondolkodnak olyan prioritásokban, mint amilyen a valós európai energiapiac (és vele szükségszerűen a hálózatok fizikai összekapcsolódásának) a megteremtése, a felsőfokú európai oktatás világszínvonalra segítése, valamint – itt jöhet be közvetlenebbül az ösztönzés – a felzárkóztatási pénzek hatékonyabb felhasználása. Az utóbbi elem lehetséges tartalma ma még rendkívül cseppfolyós. Közvetett utalásokból lehet csak következtetni olyan irányokra, amelyekben az új – EU 2020-as – gazdaságpolitika végrehajtása ezúttal is nemzetgazdasági vállalásokon alapulna, ám ezek teljesítését nem szankciók kényszeríthetnék ki, hanem kohéziós „jutalompénzek” folyósításával ösztökélhetnék.
Sok múlik majd a közös „gazdaságpolitikai kormányzás” mibenlétén is. Formális logika szerint itt az hozhatna áttörést, ha a nemzeti makrogazdasági kompetenciából egy rész közösségi szintre kerülhetne. Barroso ebben is óvatosabb: ő a már meglévő, a lisszaboni szerződés által teremtett mechanizmusokra építene. Láthatóan komoly reményekkel tekint az állam- és kormányfők új típusú – összetételében csakis rájuk korlátozott, szűk körű – ülésezéseinek rendszerére, amely hite szerint erősítheti az Európai Tanács (EiT) „tulajdonosi” szemléletét a közös gazdaságpolitikai projektekkel kapcsolatban. Ez pedig a legfelsőbb szinten erősíthet meg olyan elkötelezettséget, amelyet már „lejjebb”, a végrehajtás fázisában nehezebben lehet elszabotálni. Ezért is gondolkozik olyan döntéshozási folyamatban, amelyben a bizottsági kezdeményezés stratégiai kérdésekben először nem a miniszterekhez, hanem közvetlenül az EiT-hez jut, majd általa megerősítve kerül „le” a tanácshoz végrehajtásra.
Mindez persze – sok-sok lehetséges részletével együtt – még csak most formálódik, és e folyamat első lényeges állomása lehet a csütörtöki brüsszeli csúcs ebédje. Érdemes lesz figyelni rá.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője