Ha felzárkóznánk a Nyugathoz, a béreink is közelíthetnének

A kibocsátás volumene azonban még most sem éri el a három esztendővel korábbi szintet. Főként a kisebb, kevésbé likvid pénzügyi helyzetű gyártók sínylették meg az elmúlt éveket, sokuk számára még most is ez a fő akadály a növekedés előtt.

A következő években azonban beindul több olyan ipari kapacitás, amelyet a nagyobb munkabérű nyugati (elsősorban német) gyárak kiváltására hoznak létre nálunk. Szinte ugyanez történt a kilencvenes években, akkor is ez jelentette a legfőbb növekedési tényezőt a magyar gazdaság számára. Az egyetlen különbség, hogy most a túlélés a tét a külföldi vállalatok számára: aki nem lép valamit, az előbb-utóbb elveszíti a versenyképességét. Ebből azonban két fontos kérdés is felvetődik: hová vezet ez, és jó-e nekünk.

Ha hosszabb távon hiszünk benne, hogy fel tudunk zárkózni végre a nyugathoz, az azt jelenti, hogy a béreink is közel kerülnek majd az ottaniakhoz. Ez viszont csak akkor lesz fenntartható, ha addigra megerősödik a magyar vállalkozói réteg, amely tudja növelni a termelő tőkét a külföld hozzájárulása nélkül is, sőt, még beruházásexportra is fog jutni. Ellenkező esetben még a mostaninál is súlyosabb eladósodás és válságérzékenység jellemzi majd gazdaságunkat. Már most is sokkal több persze a magyar beszállító, mint a kilencvenes években, de a valóban versenyképes cégek még mindig ritkák. A vállalkozások döntő többsége nem tudja, hogyan használja ki a közös piacot, viszont szembesül annak hátrányaival. Egyelőre inkább a koncentrálódás jellemzi a hazai piacot, ez általában nem a verseny erősödését szokta eredményezni. Jó lenne ezen is változtatni.