Min nem érdemes spórolni az egészségügyben?

Előbb-utóbb mindenki oda lyukad ki, hogy több pénz kellene a rendszerbe, mert mind az egy főre jutó egészségügyi költések, mind pedig a GDP-hez viszonyított összes kiadás tekintetében sereghajtók vagyunk Európában. Ezt a kormányzat sem vitatja, viszont tudomásul kell vennünk, hogy egyik napról a másikra nem lehet újabb százmilliárdokat egyszerűen előteremteni, illetve nem is érdemes egy átalakításra szoruló rendszerbe csak úgy újabb forrásokat pumpálni. Mindenképpen érdemes azonban – még a jelenlegi szűkös források mellett is – hoszszabb távon gondolkodni és olyan kiadásokat előnyben részesíteni, amelyek a költségeket azáltal csökkentik, hogy megelőzik a betegségeket, illetve segítenek a már kialakult egészségkárosodás hatásainak mérséklésében, és visszasegítik a beteget az egészséges, járulékfizető polgárok körébe.

Ez a két terület, amelynek fontosságára most szeretném a figyelmet felhívni: a prevenció és a rehabilitáció, ezen belül is különös tekintettel a gyógyászati segédeszközök szerepére.

Vita nélkül mindenki egyetért abban, hogy a legolcsóbb a betegségeket megelőzni, nem pedig a kialakulás után kezelni, gyógyítani. Magyarországon világviszonylatban is jónak mondható védőoltásprogram működik, amely valóban hatékony a korábban gyermekek sokaságát veszélyeztető fertőző betegségekkel szemben, de hol van a folytatás? A felnőttkori betegségek megelőzéséről, elkerüléséről már igen kevés szó esik, és a szűrőprogramok is gyakran estek a költségcsökkentések áldozatául. Az egészséges táplálkozásról, életmódról pedig elég keveset hallunk, holott a szakemberek számára már egyértelmű a kapcsolat e két terület és a betegségek kialakulása között.

Mi igazolja a prevenció hiányosságait? Az Amerikai Kereskedelmi Kamara tavaly különszámban foglalkozott az egészségügy aktuális kérdéseivel, ebben a kiadványban találtam két megdöbbentő ábrát: az elkerülhető okok miatti halálozások terén (a megelőzhető kategóriában) Magyarország áll a legrosszabb (előkelőnek nem nevezhető első) helyen. Ez számokra lefordítva azt jelenti, hogy nálunk százezer lakosra vetítve több mint kétszáz férfit veszítünk el évente, pedig megelőzhető lett volna a haláluk. Ez tízmillió lakosra vetítve húszezer ember! Összehasonlításképpen: ez a szám Csehországban százhúsz körül van, Németországban száz alatt, és a lista legelőkelőbb helyén található Svédországban negyven körül. És hogy ne csak a pénzhiánnyal magyarázzuk ezt a számot: Bulgária évi száz polgárát veszíti el ilyen módon százezer lakosra számítva. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy míg a táblázatban található valamennyi ország jelentősen tudta javítani ezt a számot 1990-ről 2000-re, addig Magyarországon gyakorlatilag nem változott, sőt a nők esetében még romlott is.

Az elkerülhető okok miatti halálozás (a kezelhető kategóriában) esetében már jelentős javulás mutatkozott, de sajnos itt is a „dobogó” közelében vagyunk. A leszakadás mértékét jól érzékelteti, hogy ha 1987 és 2005 között Magyarországon az osztrák halandósággal számolhattunk volna, közel egymillióval, de ha „csak” a szlovákkal, akkor is kétszázezerrel kevesebb haláleset fordult volna elő.

Gondoljunk csak bele, mennyivel boldogabb és gazdagabb lenne országunk, ha a családok nem veszítettek volna el ennyi szerettet, illetve ezek az emberek jó része nemcsak hogy egészségben élhetne, hanem adófizetőként hozzá is járulhatna az ország gazdasági teljesítményéhez. Hiszen az egyik legfőbb oka gondjainknak az arányaiban rendkívül alacsony foglalkoztatotti, adófizetői létszám.

Egy forráshiánnyal küzdő rendszerben éppen a megelőzésre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, hiszen ez még mindig jóval olcsóbb, mint a kezelés. Viszont ha már megtörtént a baj, akkor közös érdeke betegnek és finanszírozónak a gyors gyógyulás, a rehabilitáció. A gyógyászati segédeszközök itt nyújtanak óriási támogatást, hiszen példák mutatják, hogy segítségükkel nemcsak a munka, hanem a sport világába is vissza lehet térni, akár a Himalája megmászása céljából is. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy elfogadott cél a kórházban tartózkodás idejének mind jobban történő csökkentése, úgy joggal feltételezhetnénk, hogy erre a finanszírozó is több pénzt szán, elismerve a terület fontosságát.

De sajnos az elmúlt években nem igazán ebbe az irányba mentek a dolgok: például az Orvostechnikai Szövetség által képviselt gyógyászati segédeszközök területén az OEP által az erre fordított összeg gyakorlatilag öt éve csökken, illetve stagnál. Holott például a gyógyászati segédeszközök a társadalombiztosítás pénzbeli ellátásait és a szociális ellátórendszert is tehermentesíteni tudják. 2009-ben 766 ezer rokkant- és baleseti rokkantnyugdíjast tartottak nyilván Magyarországon, a számukra a Nyugdíjbiztosítási Alapból kifizetett ellátásra fordított éves kiadás 632,1 milliárd forint volt, ez egy főre számítva átlagosan 69 ezer forintos havi összeget jelent. Emellett az Egészségbiztosítási Alapból folyósított táppénzkiadások megközelítőleg 108 milliárdra rúgtak 2009-ben.

Magyarországon több mint 800 ezer ember használt gyógyászati segédeszközöket, így ha közülük akár minden ötödik visszanyeri a munkavégző képességét, akkor az – csak a rokkantnyugdíjakkal számolva – akár 100-120 milliárd forint megtakarítást is eredményezne az állam számára éves szinten. (A 2011. évi terv szerint az OEP 45 milliárd forintot fordíthat az idén segédeszköz-támogatásra!) A gyógyászati segédeszközök által lehetővé tett, más alrendszerekben és kasszákban jelentkező megtakarítások jelentősége azonban többnyire rejtve marad az egészségpolitika előtt.

Azaz, ha már megelőzni nem is tudtuk a betegséget, sérülést, a megfelelő eszköz alkalmazásával jelentős számú beteget lehetne visszaterelni a járulékfizetők csoportjába.

A szerző az Orvostechnikai Szövetség elnöke