Fuldoklunk az adósságban - Csak a kényszer hat a politikusokra

Európa a pénzügyi válság elterjedése ellen küzd, Amerika pedig a rekordösszegű deficit megfékezéséért. A hitelminősítők a további leértékelés lehetőségére figyelmeztetnek, más szakemberek az euró szétesését és/vagy a dollár globális tartalék valuta szerepének bukását vizionálják. A GDP 40-50 százalékát kitevő adósságnövekedés annak kockázatát hordozza, hogy Nyugat-Európában felével, Amerikában harmadával csökken a növekedés üteme, amely már egy-két generáció alatt is súlyosan viszszavetné az életszínvonal emelkedését.

A helyzet ennél is rosszabb, mert a banki veszteségeket előbb vagy utóbb társadalmasítani fogják, emellett az egészségbiztosítás és a nyugdíjellátás jövőbeli költségeit általában alultervezik a hivatalos előrejelzésekben. Az már csak mellékesen jön hozzá, hogy a központi kormányzatok alatti igazgatási szinteken súlyos pénzügyi feszültségek bújnak meg – mint például az USA-ban és Spanyolországban –, amelyek idővel pótlólagos terhet rónak a központi államháztartásra.

A felelős fiskális politikával jellemezhető európai országok – például a németek és a hollandok – vonakodnak a mentőakcióktól. Amerikában a választók hagyományosan kisebb kormányzatokat és alacsonyabb adókat részesítettek előnyben, mint amekkorákat Európában (legalábbis eltűrtek). A pénzügyi mentőakciókkal, a növekvő kiadásokkal és a robbanásszerűen duzzadó államadóssággal szembeni indulatok immár az amerikai demokratákat is rávezették a deficitcsökkentés szükségességére.

A politikai pártokat lehetne leegyszerűsítve a szerint kategorizálni, hogy mekkora méretű kormányzatot tartanak kívánatosnak, ez azonban csak elfedi a pártokon belüli, komplex irányzatok megjelenését. Az amerikai republikánus pártban például háromféle fiskális konzervatív irányzattal lehet találkozni: vannak a kínálati oldali adócsökkentők, kormányzati kiadáscsökkentők, végül pedig a költségvetés kiegyensúlyozását szorgalmazók. Ezek a csoportok gyakran folytattak belharcot a követendő taktika és stratégia ügyében, mivel azonban a deficit mindig a kiadások és a bevételek különbségéből adódik, ezért a platformok mégis szorosan egymáshoz kapcsolódva tevékenykednek.

A demokraták régóta nagyobb kormányzati kiadásokat és több embernek nagyobb juttatást követeltek, akár ideológiai alapon, akár a szavazóbázis képzésének szándékával. Velük szemben a republikánusok mindig is az adócsökkentésre összpontosítottak, így az államadósság felső határáról folytatott vitával ők a költségvetési kiadások között szereplő fix járandóságok lefaragását célozták meg. Obama és a kongresszusi demokraták ugyanakkor magasabb adókat szerettek volna kikényszeríteni, részben azért is, hogy törést okozzanak a velük szemben állók koalíciójában.

A magas államadósság egy ördögi körben lassítja a gazdasági növekedést. A kamatkiadások idővel akkora teherré nőnek, hogy a befektetők egyre nagyobb kamatokat követelnek. Az Egyesült Államokban az államadósság kamatszintje jelenleg nyomottnak tekinthető, ezért a probléma inkább a jövőre vetítve jelentkezik, ha a hozamráták normalizálódása után a deficitek sokkal magasabbra jönnek ki, mint ami a kormány előrejelzéseiben szerepel.

A legjobb válasz az lenne, ha a költségvetés szilárd ellenőrzése együtt járna a növekedést előmozdító szerkezeti reformokkal. Az Egyesült Államokban – amelynek jövedelemadó-rendszere a nagyobb gazdaságok közül a leginkább progresszív – máris mérlegelik az alacsonyabb kulcsok és az adóalap kiszélesítését célzó reformok bevezetését. Európában a szerkezeti reformok a magasabb nyugdíjkorhatár elrendelését és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét célozzák.

A gazdasági kilábalás vontatottságának egyik fő oka a kormányok, a pénzügyi intézmények és a háztartások korábbi, hatalmas adósságainak leépítése. A lassú növekedés ugyanakkor csökkenő adóbevételekkel és a szociális kifizetések iránti növekvő igényekkel jár, mindez nagy tehertételt jelent az állami költségvetés számára. A kormányok azt remélték, jön az erős és tartós fellendülés, amely a bankok és a háztartások számára egyaránt lehetővé teszi a vagyoni és mérlegpozícióik helyreállítását, megszüntetve a további mentőakciók iránti igényt. Ez a fogadás azonban egyelőre rossznak bizonyult.

A bankok folyamatosan nyereségesek, mert alacsony kamatok mellett vonnak be pénzt – gyakorta a jegybanktól –, miközben magas kamatokat számolnak fel az általuk kihelyezett összegek után. De míg a pánik idején a kimutatott veszteségek – az eszközök piaci értékű könyvelése miatt – túlbecsültnek látszanak, a jelenlegi értékek gyakran csak könyvelési vagy politikai fikciók. Ebben a helyzetben szükségessé válhat néhány további amerikai és európai pénzintézet tőkehelyzetének javítása. A legjobb megoldás a magántőke bevonása lenne, akár a profitok visszaforgatásából, akár új befektetésekből. Bizonyos esetekben azonban az állami forrásjuttatást sem lehet megkerülni, bármennyire ízléstelen legyen is az.

Az adósságdilemma mind Európa, mind az Egyesült Államok esetében azt igazolja, hogy a választott politikusok – a rövid távú célok elérése végett – készek eltekinteni a hosszabb távon jelentkező költségek hatásától, és csak kényszer esetén készek lépni, akkor is a közgazdaságtan törvényeinek megkerülésével és a matematika szabályainak felülírásával. Ezzel elkerülhetetlenül együtt jár a gazdasági zavarok elhúzódása és a politikai felfordulás, amely messze túlmutat az amerikai államadósság felső határáról és az európai szuverén adósokról folytatott vitán. Ezek a viták csupán egyetlen epizódot jelentenek egy folyamatos harcban, amelynek súlyos politikai és gazdasági következményei lesznek a következő évekre nézve.