Divat az egykulcsos adó, de kinek kell valójában?

Ha gondosan megvizsgáljuk ezen országok – többnyire a posztkommunista Kelet-Európából és világszerte nagyszámú törpeállamból adódó – példáit, akkor három fő okot látunk. Először, egyes országok viszonylag szegények, és oly mértékben vannak híján a belföldi tőkének, hogy a külföldi befektetők kegyeinek megnyerése végett csökkentik az adókulcsokat. Mások oly kicsinyek és olyan gyenge az adószedő apparátusuk, hogy képtelenek megoldani a progresszív ráták szerint kivetett közterhek behajtását. Végezetül, vannak országok, amelyek oly mértékben korruptak, hogy a gazdagoknak tetemes köztehercsökkentést kell ígérniük, ha tőlük egyáltalán be akarnak szedni bármilyen adót is. Az Egyesült Államok – csakúgy, mint más fejlett ország – nem szenved (egyelőre) ezen körülményektől, ezért nem világos, hogy miért lenne szükség az egykulcsos jövedelemadóra.

Kelet-Európa korábbi kommunista államai – közöttük Bulgária, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Macedónia, Románia, Szlovákia, Ukrajna és mások – egyszerűen híján vannak befektethető tőkének. Akár az Európai Unió küszöbén állnak, akár éppen csak belül vannak, kénytelenek versenyezni a külföldi befektetők figyelméért. Ez utóbbiak számára az egykulcsos adó egy fontos üzenetet hordoz: „Üdvözlünk mint befektetőt, nem lopjuk el a pénzeteket, megtarthatjátok, amit kerestetek”.

A fejlett államok, amelyek rendelkeznek tőkével és a tőkebeáramlás komoly hagyományait képesek felmutatni, ott természetesen kisebb az egykulcsos adó vonzereje. Ezt egy jelentésében a Nemzetközi Valutaalap is megállapította. Ennek megfelelően a szóban forgó adónemet nem is vezették be a fejlett államokban, de Kínában sem.

További államok, amelyek magukévá tették az egykulcsos személyi jövedelemadó elvét: Jamaica, Tuvalu, Grenada, Mauritius, Kelet-Timor, Belize, Seychelles-szigetek. Ebből a sorból a méretei alapján egyedül Paraguay emelkedik ki, ahol ezt az adót 2010-ben vezették be. Itt az adónyilvántartás egyszerűsítésétől remélt előnyök bizonyultak döntő érvnek. Az általában elmondható, hogy az egykulcsos adónak akkor van értelme, ha egy ország a méreteinél fogva nem tud olyan rendszert kifejleszteni, amellyel hatékonyan lehetne kezelni a progresszív közteherviselést.

Vannak olyan – jobbára kisebb – államok, amelyek rendelkeznek más bevételi forrásokkal is, ezért náluk eltörpülne a progresszív adóból eredő előny a rendszer bevezetésének költségeivel szemben. Tuvalu kormánya például a bevételeinek 10 százalékát a „.tv” internetes doménnév-kiterjesztés eladásából szedi be, ez évente mintegy 2 millió dollárt hoz. Más országok, amelyek csak kicsit nagyobbak, már megengedhetik maguknak, hogy a jövedelemadókat méltányosabb módon vessék ki.

Végezetül, ha valamely ország közintézményei olyan oligarchák uszályában vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy a köztől büntetlenül lopjanak, ott az egykulcsos adó az egyetlen útja-módja lehet bárminemű közteher kivetésének. Ilyen alapon lett Oroszország 2001-ben a legnagyobb állam, amely az egykulcsos adó mellett döntött, ráadásul úgy, hogy közben a legmagasabb, 30 százalékos kulcsot leszállította az egységes 13 százalékra. Kevéssel később, 2003-ban, Ukrajna szállította le a 40 százalékos legmagasabb kulcsot 13 százalékra.

Ahol az egykulcsos adó mellett döntöttek, ott csaknem mindenütt csökkentek az államnak a személyi jövedelmek utáni bevételei. Ezért fordul elő, hogy a szóban forgó adónem alkalmazását szinte mindenütt összekapcsolják a hozzáadott érték szerinti forgalmi adók kulcsának megemelésével. Kelet-Európában ez szinte mindenütt így történt. Az Egyesült Államokban az egyik republikánus jelölt, Herman Cain előállt egy „9-9-9” szerinti formulával, ez azt jelentené, hogy ilyen ráta szerint terhelnék meg a személyi jövedelmeket és a vállalati nyereséget, emellett pedig bevezetnének egy országos, 9 százalékos forgalmi adót.

Egy ország adórendszere tükrözi az intézményeinek kapacitását, a gazdasági körülményeit és a politikai hatalom elosztását. Ha az USA lenne az első fejlett állam, amely kísérleteket kezd az egykulcsú adóval, akkor ez óriási változást jelentene. A lépés megerősítené azt, amire már sokan gyanakszanak, de még mindig remélik, hogy nem következik be: Amerika megroppant, reménytelenül küzd az érkező külföldi befektetésekért, inkompetens módon kormányozzák, és egyre inkább egy – csak önmagára tekintettel lévő – oligarchikus elit kormányozza.