Tanuljunk a hollandoktól!

Nemrég tartották a Nemzetközi Vízügyi Hetet – hol máshol, mint Amszterdamban. Meg lehet érteni, hogy ez nemzeti ügy vagy inkább életforma Hollandiában, ahol a polgárok jelentős hányada él a tengerszint alatt. Szakértők szerint számos adottságban hasonlítunk a hollandhoz. Csak éppen a lényegben különbözünk: mi még a lehetőségeinket sem használjuk ki, miközben Hollandia már régóta a lehetőségek határát feszegeti.

Mi indokolja azt 2011-ben, hogy Európa két jelentős folyója úgy folyik keresztül az országon, hogy szinte nem termel elektromos áramot? Hogyan akarunk így a megújuló erőforrások felé nyitni? Egyáltalán, felmerül még bárhol Európában, hogy nincs szükség az energiaforrások diverzifikálására?

Miközben itthon még mindig tartja magát az a két évszázados szemlélet, hogy a vízgazdálkodás egyenlő a megfelelő magasságú védőgátak építésével, nem vesszük észre, hogy egy klasszikus kitörési pont hever előttünk. Miért fogadjuk el, hogy egyazon időpontban sújtja az aszály az Alföld egyik részét, miközben nem is olyan messze onnan elképesztő területek megművelését gátolja a belvíz. Hollandiában már évszázadokkal ezelőtt több ezer kilométeres csatornahálózat kiépítése zajlott, nálunk ez a 80-as évek óta megrekedt. Mi sem szemlélteti jobban a hazai helyzetet, mint a Duna–Tisza-csatorna Dunaharasztitól Dabasig érő torzója, miközben Európa két elsivatagosodóként nyilvántartott területének egyike a Duna–Tisza-közén található (a másik Spanyolországban).

Fontosak lehetnek az alapkutatások is, de azokból vagy lesz valami, vagy nem. Ezzel szemben el tudjuk képzelni, hogy a mezőgazdaságunk mekkorát profitálna egy rendes csatornarendszerből? A GDP néhány tized százalékpontján mennek a szócsaták a kormány, az ellenzék és a kétnevű befektetési bankok között. Eközben a mezőgazdaság teljesítményének 20-30 százaléka is ki tud esni egy-egy rosszabbul sikerült évben, amit jócskán tompítana, ha nem lenne ilyen gyalázatosan alacsony az öntözéses művelés aránya.

Ilyen az igazi kitörési pont: a helyi adottságokra épít, vannak tovagyűrűző hatásai, és mellesleg olyan rosszul sem jönne az a többletmunka az építőiparnak, ráadásul vidéken, ahol a közmunkásoknak is bővében vagyunk. Persze nem szabad elrugaszkodni a lehetőségektől, fel kell tenni a kérdést: miből futná minderre, amikor az államkassza enyhén szólva is feszített? Talán nem demagóg válaszként arra utalni, hogy ráérne az ország összes településének főterét ledíszkövezni, valószínűleg az EU is szívesebben látna rövidebb megtérülési idejű projekteket. De abban sem vagyok biztos, hogy egy újabb multi egyedi kedvezménnyel történő idecsábítása több hasznot hoz, ha mindent összeadunk.

Egyetlen eredményünk az utóbbi évtizedekben, hogy a gyógyvizeinket viszonylag sikeresen aknázzuk ki, amiből a turizmus is profitál. Óriási viszont a lemaradásunk a vízi szállítás területén, ami a korlátozott hajózhatóságra vezethető vissza. Pedig az egyik legolcsóbb és legtisztább szállítási módról beszélünk, fajlagos társadalmi költsége harmada a vasúti, kilencede a közúti fuvarozásnak, beleszámolva a beruházási igényt is. A helyzet tragédiája, hogy az előbb vázolt projektek tipikusan egy kormányzati cikluson túli megtérülési idővel rendelkeznek, az eredmény pedig kevésbé látványos, mint például egy gigantikus völgyhíd.

Le kell folytatni tehát a szükséges társadalmi vitákat, meg kell egyezni a környezetvédőkkel, meg kell állítani a vízügyi szakma és képzés szétesését. Belevágni sosem késő, most van például terítéken a Duna-stratégia, előkészítés alatt az új uniós költségvetés, végre nem csak a szimbolikus ügyekre kellene koncentrálni. Ha ezt a feladatot sikerrel vesszük, utódaink hálásak lesznek, de legalábbis jó eséllyel gondtalanabbak.

Belevágni sosem késő, most van terítéken a Duna-stratégia, előkészítés alatt az új uniós költségvetés.