A Cameron-ügy és amit kifejez

Ritkán vált ki európai politikus beszéde akkora visszhangot, mint a múlt héten a brit kormányfőé. Az Egyesült Államoktól, EU-tagállamok során át az Európai Parlamentig politikai vezetők sokasága érezte szükségét az azonnali reagálásnak, és akkor még nem beszéltünk a garmadával burjánzó sajtóreakciókról. (Egy apró zárójel: Merkel, Hollande, Schulz és a többi európai vezető mellett José Manuel Barroso európai bizottsági elnök sikeresen elbújt brazíliai látogatása paravánja mögé, és hallgatott. Sokak szerint mindez valahol annak az – amúgy többek által vallott – vélekedésnek a kifejezése volt, hogy ő nem illetékes markánsan politikai kérdésben véleményt nyilvánítani. Az érdekes csak az, hogy más esetekben viszont nagyon is elvárja, hogy Európa politikai vezetői között tartsák számon.)

A beszéd lehetséges kiváltó oka az egyszerűbb ügy. És az érdekesebb is. Az egész helyzet ugyanis annak kifejeződése is, hogy mindaz, amit a tagállami többség immár egy jó ideje több-kevesebb hezitálással csinál, (azok a reformok, amiket követnek), valós és érdemi változásokat vetítenek előre. Az integrációs kötelékeket kezdettől fogva inkább minimalizálni akaró brit politika e végletes reagálása a legjobb lakmuszpapír annak kimutatására, hogy a válság négy évvel ezelőtti európai robbanása óta valóban történtek és történnek olyan fajsúlyos lépések, amelyek hosszabb távon komoly kihatással lehetnek az európai integráció alakulására. Emlékezetes, hogy a négy éve a felismert alapdilemma az volt, hogy az addig túlnyomórészt nemzeti hatáskörben gyakorolt makrogazdasági döntéshozás egy kritikus része vagy fokozatosan közösségi egyeztetés tárgyává válik, vagy a meglévő integrációs szintek is fokozatosan leépülnek. Az a tény, hogy a brit reflex immár a fokozatos le- (és akár talán ki-)válás lehetőségét is felvetette, arra utal, hogy érdemi lépések történtek az előbbi opció irányába.

Mindezt a brit konzervatív párt európai parlamenti képviselőinek – az alapvetően általuk kreált Európai Konzervatív és Reformista frakció – nevében megszóló Martin Callman elég egyértelműen nevén is nevezte. Úgymond, az EU vagy követi „az egyre szorosabb uniót” célzó irányt – amit ő a maga részéről „ostobaságnak”, és „idejétmúlt” programnak minősít –, és ez esetben Nagy-Britannia szükségszerűen egyre távolabb kerül majd tőle, vagy pedig kész egy „új, rugalmas szövetség” jellegét ölteni, amely esetén London is maradhat. (Főként, ha lehetőség nyílik annak újbóli mérlegelésére is, hogy milyen hatásköröket hasznosabb inkább nemzeti szinte gyakorolni).

Mindez már átvezet azon kérdéskörhöz is, hogy mi következhet mindebből. A legvalószínűbb az a korábban is már sokszor felemlegetett verzió, amelyik – EU-hagyományokat követve – megpróbálja majd a kétféle törekvést ötvözni. Angela Merkel csütörtökön Davosban már utalt erre, midőn úgy vélte, hogy a jövő útja a – szűkebb tagállami kört feltételező – „megerősített együttműködések” irányába való elmozdulás. Az ebben résztvevők mélyíthetnek kedvükre, az önként kívül maradók ugyancsak önként felvállalhatnak lazább közösségi köteléket. Eljutva végül – mégiscsak – a berlini fal leomlása után oly sokak által tárgyalt (és Francois Mitterrand által látványosan támogatott) „koncentrikus körök Európája” képlet valamilyen verziójához. Jó eséllyel, ha egyszer sor kerül a bővítés nyugat-balkáni szakaszára is, az ottani szegényebb országok megjelenése is ebbe az irányba nyom majd, lévén ők meg gyenge hátterük miatt kényszerülnének hosszú időre a külsőbb körbe.

Összességében: a mostani brit lépés nem valamiféle drámai új fejlemény, csupán meglévő folyamatok egyfajta lereagálása és kifejezése.