Bod Péter Ákos: A kormány újabb és újabb vagyonszerzésben gondolkozik

Mivel most is, mint tavaly a Mol 22 százalékos pakettja, majd az E.On gáz-üzletág megvételének esetében, az állami vagyonkör bővítését célozza a módosítás, eredményszemléletű elszámolásban nem nő a hiány. A legeslegújabb költségvetési módosítás indoklásában Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Alapjának további 35,5 milliárd forintos megemelése és a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnek újabb cégvásárlásokra adott 3,5 milliárdja szerepel, elég szűkszavúan. Így bár a pénzforgalmi hiány megnő, ám közgazdasági természetét tekintve más az állami vagyonszerzésre költött pénz, mintha mondjuk cégeknek nyújtott szubvencióról lenne szó. Ezzel pedig erősen kicentizve ugyan, de a GDP-arányos hiány bennmaradhat az idén a három százalékos szint alatt; az Európai Bizottság októberi előrejelzésében 2,9 százalék állt.

A legutóbbi ügy nemzetgazdasági méretekben nem számít nagynak: a néhány tucat milliárdot a 16 550 milliárd forintos tervezett kiadási főösszeghez, az 1089 milliárdos idei államháztartási hiánytervhez, vagy az idei mintegy 30 000 milliárdos GDP-hez kell hozzámérni. Ám egy sor gondolat megfogalmazódik az ember fejében. Eleve különös, hogy az éves költségvetést ennyiszer módosítják: a költségvetési törvény az állam pénzügyi terve, és mint ilyen, legyen kiszámítható. Az ügyből is látszik, hogy az adósság és hiány ellen hadüzenetet bejelentő félben valahogy nem buzog a harci kedv; megelégedne e lehető legszerényebb deficit-mérsékléssel az idén és jövőre is. (A következő évre az elemzők nagyobb aggodalommal tekintenek, hiszen már eleve 2,9 százalékos a kormányzati hiányterv – ami igen kockázatos.)

Van azonban egy sokkal általánosabb vonatkozása a magyar költségvetési politikának: az állami újraelosztás tartósan nagy mértéke. A megtermelt bruttó hazai termék felét vonja el a magyar állam, és ötven százalékot meghaladó mértékben költekezik. Ez csak árnyalattal több az európai átlagnál, de ezzel nem vagyunk kisegítve. A hozzánk mérhető fejlettségű és adottságú országokban – mint amilyen Lengyelország és Csehország – a konszolidált költségvetés kiadási főösszege nyolc-tíz százalékponttal kisebb, míg Szlovákia vagy Románia még ennél is kisebb (36 százalékos) újraelosztási rátával működik. Túl leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy a kisebb állami újraelosztás (és mögötte a kisebb arányú adóztatás) önmagában versenyképességet növelő tényező lenne, hiszen felhozható néhány ellenpélda, mint amilyen a svéd vagy a német eset. De mi nem vagyunk sem svédek, sem németek. A költséges állam fenntartása tartós adóterhet jelent, állandósítja az adóbeszedési gondokat, a közszektor mérete és bonyolultsága pedig élteti a korrupciót, azaz végeredményben gyengíti gazdasági dinamikánkat.

Mindezt jól tudjuk. Mégis tartósan fennmaradt a kiterjedt állam, meg az abból adódó térségi versenyhátrányunk. A nyilatkozatokon túl nem is mutatkozik tényleges szándék az állam pénzügyi aktivitásának mérséklésére. Sőt, amint láttuk, a kormány újabb és újabb vagyonszerzésben (államosításban) gondolkozik: az energetikában, bankszektorban, távközlésben, a feldolgozóiparban. És ki tudja, még milyen gazdasági ágazatokat érinthet a tulajdonszerzési ambíció. De vajon honnan lesz kellő adóalap az állam kiadási aktivitásához? És honnan lesz majd költségvetési erő a megszerzett vagyonok működtetéséhez, ha netán, mint olyan sokszor a történelmünkben, az állami cégek szektora tőkepótlásra szorul?

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.